Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 21. szám - A munkásbiztosítás törvényes rendezése Magyarországon

Munkásügyi Szemle 847 Nem utolsó helyen áll a pénzügyi helyzet romlásában az az áldatlan harc, amely a 6 és 7 napi fizetési kötelezettség tekintetében az Állami Hivatal és az Országos Pénztár között folyt, amely kereken 71/2 millió koronától fosztotta meg a munkásbiztosításí, mert míg minden munkásnak 7 napig nyújtott táppénzt, orvost, addig a 7 napig dolgozó munkástól is csak 6 napra tudott beszedni járulékot. Németországban a munkásbiztosítás csak negyedszázad múlva rendezte e kérdést törvényesen és akkor is az alapszabályokra utalta, nálunk ellenben herce-hurca folyt és ez idézte elő azt a súlyos hatást, ami ebben a tekintetben mutatkozik. Hibája a törvénynek, hogy nem gondoskodik eléggé a betegségek megelőzésére vonatkozó intézkedésekről. A preventív gondoskodás nincs eléggé érvényesítve magában a törvényben. Erre nézve többek között pl. a Társadalmi Múzeumnak is kellett volna intézményszerű szerepet juttatni, amelyet megfelelően felszerelve és berendezve, fel kellett volna és kellene használni népfelvilágosító, szemléltető oktató irányban, azonkívül pedig sok más intézkedés is lett volna tehető ez irányban. Megvallom, hogy oly hiánya ez a törvénynek, amely pótlandó, e téren igen sok tehető. És nem utolsó az az áldatlan súrlódás, amely hatásköri kérdésekben az állami felügyeletet gyakorolni hivatott Állami Hivatal és az autonómiát képviselni hivatott Országos Pénztár között szinte kezdettől fogva tart, egyik legsajnálatosabb jelensége a mi munkásbiztosításunknak. Nem akarok erre a sajnálatos tényre bővebben kiterjeszkedni, csak megállapítom, mint tényt és hogyha népszerűtlen a munkásbiztosítás kifelé, úgy igen nagy része van ebben ezeknek a súrlódásoknak, mert lehetetlen, hogy ha ugyanazok, akiknek a törvény kötelességévé teszi az intézmény vezetését, gondozását, hiányainak szeretettel való pótlását, egymás közötti súrlódással jelennek meg a nyilvánosság előtt, szükségképpen ki kell váltaniok azt a hatást, amit sajnálatosan tapasztaltunk és ami miatt maga az intézmény szenved legjobban. Sajnálatos jelenség, amely fölött nem lehet egykönnyen napirendre térni. Végére értem előadásomnak. Azt hiszem, hogy ha csak futólagos képét is nyújtottam a magyar munkásbiztosításnak, mégis sikerült talán igazolnom azt, hogy egy hazai szociális intézményről van szó, amelyet érdemes és szükséges volt megalkotni, de amely megérdemli a hazai társadalomnak különbség nélkül való érdeklődését és felkarolását. Mint minden emberi alkotásnak, ennek is vannak hibái. De ha csak hibákat keresünk mindenben, úgy alkotni nem fogunk soha. Aki mindenben csak azt nézi, hogy hol keresse meg azt, amibe beleköthet, nem pedig azt, hogy hol segíthet és javíthat, az rombolni bőven fog, de alkotni soha. Aki szeretettel szolgál egy ügyet, beleoltja abba a lelke egész melegét, az, ha önmaga és alkotásai iránt nem elfogult, hasznára lesz az ügynek és általa az országnak. Ilyen szeretetre van szüksége a munkásbiztosításnak is, amelyről szépen mondja a német állami munkásbiztosítási hivatal vezetője, Kaufmann: > A munkásbiztosítás a XX. század legnagyobb kulturtettének nevezhető.* Tényleg ez a legnagyobb kulturtettek egyike. Ebből a kulturtettből egy kis részt már kivettünk a múltban, a nagyobb rész azonban még hátra van, ezt a nagyobb részt is el kell végeznünk, ha kulturfeladatainkat komolyan akarjuk teljesíteni. Olvasóinknak figyelmébe ajánljuk a Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének kiadványait a „MUNKÁSBIZTOSÍTÁS REFORMJÁRÓL". Eddig 3 füzet jelent meg : a munkásbiztosítás szervezetéről, a munkásbiztosítási választott bíróság szervezetéről és hatásköréről, a betegség esetén nyújtandó segélyekről. Egy füzet ára 2 korona. Megrendelhető a Munkásügyi Szemle kiadóhivatalában