Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 21. szám - A munkásbiztosítás törvényes rendezése Magyarországon

838 Munkásügyi Szemle és kizárólag a bányászokra Franciaország, a baleset ellen ismét Németország, Ausztria, Olaszország, Norvégia, Hollandia, Luxemburg és Finnország és csak a tengerészeire Franciaország és Dánia, mind kivétel nélkül a kényszerbiztosítás elvét fogadták el önálló biztosítási szervezetekkel. Az önkéntes biztosítás tekintetében pedig azon szomorú tapasztalat eló'tt állott az ország, hogy 1897-től 1900-ig 569.112 biztosított munkás mellett, t. i. kötelezően biztosított munkás mellett mindössze 26.863 önkéntes biztosított volt és ezeknek a száma is, amely legmagasabb volt 1897-ben, 29.484, leszállt 1900-ig 23.817-re, vagyis ezen 4 év alatt 19-22°/«-kal csökkent. Hogy lehet ilyen körülmények között akkor még vita tárgyává tenni azt a kérdést, vájjon az önkéntes biztosítás elvét továbbra fenntartsuk ?! Természetes tehát, hogy az 1907. évi XIX. t.-c. megalkotói a kényszerbiztosítás elvét fogadták el, erre az alapra helyezkedett a törvényhozás is, behozta szélesebb alapon a betegsegélyezést és behozta törvényes alapon a balesetbiztosítást. Arra nézve pedig, hogy mily helyes nyomon jártunk akkor, ismét a külföld példájára hivatkozom, nevezetesen, hogy azóta Hollandia behozta a kötelező betegsegélyezést ugyanazon alapon, Ausztria és Németország új törvényekkei terjesztették ki a biztosítást, Németország oly mértékben, amely egyenesen szédítő a mi szempontunkból nézve. Ausztriában még nem vált ugyan törvényerőre e széles alapú törvényjavaslat, de az országgyűlés már arra az álláspontra helyezkedett; Olaszország kiterjeszti a kötelező balesetbiztosítást még a mezei és erdei üzemekre is, sőt a kis Szerbia is behozza a kötelező baleset- és betegbiztosítást és — horribile dictu — Anglia, amelynek ellentétes példájára oly szívesen hivatkoznak nálunk némely körök, két évvel ezelőtt megteremti előbb a kötelező aggkori biztosítást, amivel körülbelül évi 350 millió K. terhet visel, mint állam és nyomban utána 1911-ben behozza a kötelező betegsegélyezést ismét körülbelül 120—130 millió K. állami teherrel. Ezen tapasztalatok után, azt hiszem, hogy senki eló\t sem lehet kétes, miszerint az az út, amelyet választottunk, ebben az esetben helyes volt. Lehetnek köztünk eltérések szervezeti kérdésekben, a törvényes rendelkezések helytelen értelmezése tekintetében, de merem kimondani azt a meggyőződésemet, hogy a kényszerbiztosítás volt az egyedüli helyes megoldás, amelytől eltérni a mi viszonyaink között, munkásosztályunk, de egyúttal ipari érdekeink elleni bűn volna. Nem fogok foglalkozni itt sem a biztosítás rendszerének kérdésével, sem a törvény előnyeivel, vagy hátrányaival, sem a törvénynek kétségtelen hiányaival, vagy hézagaival, hisz emberi alkotás ez is, lehetnek, sőt vannak hibái, hiányai, bár nem ez a legnagyobb baja a törvénynek, hanem, amire rá fogok térni röviden, a legnagyobb baj a végrehajtásban van, hogy a törvény még ma sincs végrehajtva. Nem fogok tehát foglalkozni azon szempontok taglalásával, amelyek a munkásbiztosítás nagy elvi kérdéseinél felmerülhetnek, annak idején és helyén szívesen veszem föl a vitát mindenkivel, de ez a hely és alkalom nem lenne erre megfelelő. Csak néhány markáns szempontot kívánok felemlíteni ezen törvény jellemzésére, különösen a külfölddel való vonatkozásban. És itt kiemelem azt, hogy a betegsegélyezési kötelezettség kiterjesztése a gyakorlatban azt jelenti, hogy míg 1906-ban 733.716 volt a biztosítottak száma, addig 1911-ben ez már az 1,154.000-et is meghaladta, tehát a kiterjesztés több, mint 400.000 magyar munkáscsalád sorsának javítását jelenti. Behozta a törvény kötelezőleg a balesetbiztosítást, amely 1911-ben már 850.677 munkásnak baleset esetére való biztosítását jelenti. És hogy szociális vonatkozásban a mi törvényünk mily liberális, mily messze megy el a maga szociális felfogásában, legyen szabad utalnom arra, hogy a