Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 21. szám - A munkásbiztosítás törvényes rendezése Magyarországon

836 Munkásügyi Szemle betegség esetéről és erről is túlnyomólag maga a munkásosztály gondoskodott a maga saját szervezeteivel, amelyhez azután jobb belátású, az akkori korral is már haladni kezdett munkaadók az önkéntes biztosítás révén csatlakoztak. Hogy pedig miképpen oldották meg az ipartestületek az ipartörvény előbb idézett szakaszában rájuk ruházott azt a feladatot, hogy addig, amíg a törvényhozás külön törvény által gondoskodik, ők létesítsenek pénztárakat, erre nézve jellemző, hogy 400 és néhány ipartestület között 1891-ig, addig t. i., amikor a kényszerbiztosítást az akkori XIV. törvénycikkben a törvényhozás megalkotta, összesen 28 ipartestület létesített pénztárakat, mint méltóztatik látni, a legminimálisabb mérték, amelynél kevesebb csak a semmi lett volna. Ezt az állapotot találta a törvényhozás 1891-ben. Abban a korban, amelyben egy nagy miniszter, egy nagy szociális érzékkel biró államférfiú, aki oly korán halt el Magyarország közgazdaságának nagy kárára, Baross Gábor, társulva Magyarország legnagyobb pénzügyi és politikai tekintélyével, akinek nagy szociális érzéke hatalmas alkotásokkal gazdagította az országot, Wekerle Sándorral, egy új szociálpolitikai irányzatot inauguráltak. Ebből a korból ered a vasárnapi munkaszünetről szóló törvényünk, ebből a korból ered az iparfelügyelet törvényes rendezése, tehát a munkásvédelemnek törvénybeiktatása és ugyanebből a korból az 1891. évi XIV. t.-c, amely a kényszerbiztosítás elvét fogadta el és így megalkotta a betegség elleni kötelező biztosítást. Akik erre a korra emlékeznek, azok előtt talán még élénken áll az a harc, amely nálunk is az önkéntes és a kényszerbiztosítás nagy elvi kérdése között megvívatott, amelyből természetszerűleg a kényszerbiztosításnak kellett győzelmesen kikerülnie, mert hisz az önkéntes biztosítás, mint később az új törvényes rendelkezésnél látni fogjuk, nemcsak, hogy nem tudott gyökeret verni Magyarországon, de sőt az a csekély része is, amely volt, állandóan csökkent. Egy régi tapasztalat, hogy Magyarországon a közönségre saját érdekeit is oktrojálni kell. Ez sehol annyira világosan nem érvényesült, mint a munkásbiztosításban, ahol a munkaadók nagy számát meg kellett győzni a törvény erejénél fogva arról, hogy a saját érdeke, az iparnak legvitálisabb érdeke, miszerint munkásairól maga az ipar gondoskodjék, a munkásosztálynak a konzerválása a legvitálisabb érdeke magának az iparososztálynak és a jövő munkásnemzedéknek biztosítása viszont magának a jövő iparnak, Magyarország közgazdasági fejlődésének legerősebb támasza. Ugyanaz a lárma, amely még ma is 1907 óta a mostani törvény ellen nap-nap után felhangzik, ugyanez a lárma kísérte az első munkásbiztosítási törvényünket is. És ez természetes, miután V3-ad részét a költségeknek hozzájárulás gyanánt a munkaadóknak kellett fizetni, nálunk pedig mindent szívesen követel a közönség, bármily terhekkel járjon is, mindodáig, míg terhét viselni nem kell. Addig követeli az országnak nyugoteurópai színvonalra emelését, kulturális, közgazdasági fejlesztését, sőt panaszolja, ha nincs meg. Mihelyt azonban valamiért költségeket kell viselni, ha még oly fontos is, ha még oly vitális érdeke is, akkor készen van a baj, akkor megindul a lárma, felvonultatnak a fő- és segédcsapatok, akkor inkább sülyedjünk vissza az ősállapotba, sokkal jobb, hogy semmi se történik, semhogy fizetni kelljen. Nem túlzok ezzel, egyetlen téren sem szokásom ez, de tényleg így van. És mi volt az eredménye az említett törvényes rendelkezésnek? Az akkori viszonyokhoz képest kétségtelenül igen jelentős eredménye volt ennek a törvénynek. De ha tárgyilagosak akarunk lenni, viszont azt is el kell ismernünk, hogy az e réven alakult közel 500 pénztár, sajnos, túlnyomólag életképtelen volt. A gyári pénztárak nagy részének kivételével, amelyeknél a helyzet egészen más, mint a kerületi, vagy ipartestületi pénz-