Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 21. szám - A munkásbiztosítás törvényes rendezése Magyarországon

Munkásügyi Szemle 835 azon elbánásban részesül itt, mint a kereskedelmi. Ezután ismét óriási szünet áll be a magyar törvényhozásban mindaddig, amíg az 1872. évi ipartörvény nem tartalmaz oly rendelkezéseket, amelyek már a jogviszony szabályozásáról szólanak, amely rendelkezéseket lényegében átvette az 1884. évi ipartörvényünk is, amely rendelkezések annyira ismeretesek, hogy azokat itt külön hangsúlyozni, vagy éppenséggel idézni nem tartom szükségesnek, mert hisz közismert, hogyan szabályozta ez a törvény a legszükségesebb segélynyújtást, amelynél kevesebbet nyújtani egyáltalán nem is lehetne. Az 1876: XIV. t.-c. a közegészségügy rendezéséről az, amely azután lökést adott bizonyos mértékben a magyar szociálpolitika ezen ágának, amennyiben annak 15. §-a oly jogkörrel ruházta fel a hatóságokat, amely jogkörrel szemben már az érdekeltségnek is akcióba kellett lépnie a maga érdekei védelmére, amennyiben a 15. §. azt mondja: »Végűi intézkedik — t. i. a hatóság, — hogy a nagyobb vállalatok és középítkezéseknél foglalkozó munkások, ott, ahol a helyi viszonyoknál fogva önmaguk elhelyezéséről nem gondoskodhatnak, az illető vállalat, vagy középítkezés terhére kellőleg elhelyeztessenek és megbetegülésük esetén gyógykezeltessenek.« Ez e téren a legmesszebbmenő intézkedés eddig és a munkásbiztosításnak Magyarországon tulajdonképpen az első törvényes rendelkezése. Ezt megelőzte az 1874: XVII. t.-c, amely viszont a balesetbiztosításnak első törvényes lépése Magyarországon, t. i. a vaspályák által okozott halál, vagy testi sértés iránti felelősségről szóló törvényünk, amely a vasutak szavatosságát állapítja meg mindazon esetekben, amidőn nem kifejezetten az illetőnek saját mulasztásából eredő baleset történik. Ha ezen törvényes rendelkezések után azt kérdezzük, hogy tulajdonképpen teljesítette-e a múltban a magyar törvényhozás a maga kötelességét az alkalmazottak óriási tábora érdekében, konstatálhatjuk, hogy egyáltalában nem, sőt teljes érzéketlenség mutatkozott a munkások nagy tömegének érdekei iránt. Mint legmesszebbmenő ez irányú intézkedés az 1876. évi közegészségügyi törvény áll előttünk, de ez sem szorosan az alkalmazottak érdekében. Pozitív rendelkezés csak egy ismeretes ebből az időből, az 1884. évi ipartörvény 142. és 143. §-ai, amelyek jelzik azt, hogy a törvényhozás gondolkozni kíván afelett, hogy szükséges a munkások betegség esetére való biztosítás ügyét rendezni. Ugyanis azt mondja az idézett szakasz, hogy: »Addig is, míg általában a segédek és gyári munkások segélyezési ügye külön törvény által rendeztetik« és azután elrendelhető ... , addig az ipartestületek ú. n. segélyezési pénztárakat állíthatnak fel. Itt látjuk az első korszak befejezését, ahol a törvényhozás gondolkozni kezd afölött, hogy valamikor gondolkozni kell. Hogy ebben az időben minő állapotok voltak a munkások egészségügyi ellátása tekintetében Magyarországon, erre nézve legyen szabad néhány adattal a helyzetet megvilágítanom: Az 1885. évi külön iparstatisztika azt mutatja, hogy Magyarországon abban az időben 362.362 ipari munkás volt alkalmazásban. Ezek közül 208 gyár létesített gyári pénztárt, összesen 21.049 munkás számára, 43 gyárban ingyen orvosi segélyt kapott 954 munkás, míg 173 gyár bizonyos befizetési kötelezettség ellenében 15.570 munkást biztosított magánegyleteknél, amely magánegyletek egyrészt a régi betegsegélyző egyletek, kisebb-nagyobb egyletek, másrészt a munkásosztály által az akkor kezdődött szakszervezeti mozgalomnak bevezetése gyanánt létesített »általános munkásbetegsegélyző pénztár*, amely akkor az egyedüli nagyobbszabású intézmény volt Magyarországon, amely a munkások betegség elleni biztosításával foglalkozott. Ezeknél a magánegyleteknél volt biztosítva 147.397 munkás, úgy, hogy tulajdonképpen az akkor számbavett egész munkásságnak nem egészen V3 ad részét illetőleg volt úgy, ahogy gondoskodás