Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 21. szám - A munkásbiztosítás törvényes rendezése Magyarországon

834 Munkásügyi Szemle azt az anyagot kiválasztani a magyar munkásbiztosítás köréből, amely anyag egyrészt leginkább az orvosi kart érdekelheti legközvetlenebbül, másrészt a közegészségügygyei áll legszorosabb kapcsolatban és épp ezért — bár szintén ebbe a tárgykörbe tartoznék — mégis mellőzni vagyok kénytelen anyagom feldolgozásánál a balesetbiztosításnak, mint intézménynek ismertetését, illetőleg az erre vonatkozó fejtegetéseket, mert az mégis kevésbbé áll összefüggésben a közegészségügygyei, mint a betegsegélyezés, ennek inkább szociális kihatásai nagyobbak, de ettől eltekintve, a rendelkezésemre álló idő korlátolt volta is arra kényszerít, hogy inkább a betegsegélyezési részszel foglalkozzam. Mindenekelőtt azonban talán helyén lesz egy rövid történeti áttekintést nyújtani a magyar munkásbiztosítás fejlődésére nézve. Szükséges ez azért, mert egyrészt egy nálunk nagyon kevéssé ismert anyaggal állunk szemben, másrészt a következtetések levonásánál ez fontos lesz, hisz a feledékenység a magyar közéletben amúgy is túl nagy szerepet játszik és ezért talán helyénvaló leszögezni azokat a tényeket, amelyeknek folyományaképpen szükségszerűleg kellett odafejlődni a mi munkásbiztosításunknak, ahova tényleg fejlődött. Ezt a történeti áttekintést három csoportba kívánom osztani. Az első csoportba — ha szabad azzal a kifejezéssel élnem — a magyar szociológia ősállapotát soroznám. A második csoportba, vagy második korszakba a kényszerbiztosítás kezdetét Magyarországon, az 1891: XIV. t.-c. életbeléptetésével, és az ebből kialakúlt harmadik korszakba a mai törvényes állapotot vonnám be. A magyar jogi felfogás az alkalmazott és munkaadója közötti viszonyt illetőleg a régi századokban abból a patriarchális viszonyból folyt, amelyben az ország szociális viszonyai akkor mozogtak, amely patriarchális viszony és jogfelfogás tulajdonképpen a Verbőczy hármas könyvében is kifejezésre jut, amelynek előszavában meg van írva, hogy a munkaadónak kötelessége gondoskodni az alkalmazottjáról. Igaz, hogy az alkalmazott abban a felfogásban a jobbágysági viszonyból kifolyólag cselédnek minősíttetett. Ez a felfogás vonúl végig az egész magyar törvényhozáson és jogi felfogáson. Első és legrégibb adatunk, ahol az alkalmazottról betegség esetén egyáltalában említés tétetik magyar törvénykönyveinkben, 1545-ben jelentkezik, t. i. Ferdinánd királynak 1545. évi dekrétumának 10. cikkelyében van egy rendelkezés, amely igaz, hogy nem szociális vonatkozású, hanem katonai célú, de elvégre mégis ebbe az anyagkörbe tartozik, amely így szól: «Ha a szolga a hadseregben akár elhal, akár megbetegszik, azt jelentsék be és mutassák meg a kapitánynak, nehogy valamely haszontalan ürügy alatt csalás menjen végbe.« Ez — mint említettem — a legelső magyar jogforrás, amely az alkalmazott szociális helyzetéről rendelkezik. Nem munkásbiztosítás, természetesen nem is szociális célú, amint látjuk, de mégis valamelyes betegségről való gondoskodás. Ezt követőleg egészen 1840-ig nem találunk semmiféle magyar törvényben nyomra abban a tekintetben, hogy munkaadó és alkalmazott közti viszony miképp szabályoztatik, mi legyen annak az alapja és mi történjék egy beteg alkalmazottal, ha a szolgálatban megbetegedett. Magyarázata ennek az előbb említett általános jogi felfogás. 1840-ben a XVI. és XVII. t.-c.-ek a kereskedőkről és az utóbbi a gyárosok jogviszonyairól, az első törvénycikkek, amelyekben ismét találunk rendelkezést ebben az irányban és az 1840: XVI. t.-c. tulajdonképpen viszont a legelső magyar törvény, amely pozitív rendelkezést tartalmaz az alkalmazott orvosi kezeléséről, azt mondván az inasokról szóló fejezetében, hogy »a kereskedő-tanítvány (Lehrjunge) ellenben jog szerint a kereskedőtől követelhet többek között közönséges tartást, lakást, öltözetet és orvosi ápolást«. Ugyanez alkalmaztatott azután a gyárosokról szóló 1840. évi XVII. törvényben is, miután az ipari alkalmazott ugyan-