Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 1. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozása. VII. ülés. 1913. január 9-én. Vita a munkásbiztosítási választott bíróságok szervezetéről és hatásköréről

44 Munkásügyi Szemle kerülése végett ki kellene mondani, hogy a közgyűlés az ülnököket nemcsak saját kebeléből, hanem a pénztárnak a megfelelő szakmákhoz tartozó egyéb tagjai közül is választhatja. Ez annál inkább kimondható, mert semmi figyelembe vehető érdek nem fűződik ahhoz a jelenleg érvényben álló követelményhez, hogy az ülnökök kizárólag a pénztár közgyűlésének kebeléből választassanak. E javaslat érvényesülése esetén meg volna a lehetőség arra, hogy mellőzhetlen alaki kelléknek minősíttessék az állandó járadéki perekben oly ülnökök részvétele, akik balesetbiztosítás hatálya alá esnek, ehhez képest valódi érdekképviseleti tényezőkként és egyszersmind a vitás igény tekintetében szakértőkként jelentkeznének. Ily biztosítékok mellett nemcsak lehet, de kell is az egy-egy ügy eldöntésében résztvevő ülnökök számát leszállítani, mert a jól megválogatott és a szakértelem és hivatási érdekeltség minden kellékével felruházott két ülnök úgyszólván több, mint az ily biztosítékot nélkülöző négy ülnök. A törvény másik rendelkezése, amely szerintem is módosításra szorul és pedig ellenkező irányban, mint ahogy az előadó úr gondolja, a munkásbiztosítási bíróságok ítéletei ellen érvényesíthető jogorvoslat kérdése. A törvény ugyanis jelenleg csak az állandó járadékok tárgyában hozott ítéletek ellen enged korlátlan felebbezést a fölebbviteli bírósághoz, ellenben a betegségi segélyek és időleges járadékok tárgyában hozott ítéletek ellen csak annyiban, amennyiben azok a segélyezési, vagy járadékigény megállapítására vagy megtagadására vonatkoznak. A törvény indokolása azt mondja, hogy ezek ellen az ítéletek ellen azért nem enged korlátlan felebbezést, mert a szóban levő kérdések eldöntését teljes megnyugvással lehet az I. bíróságokra bízni. Hát én nem is vonom ezt kétségbe, sőt hozzáteszem, hogy akár az állandó járadéki perek végleges eldöntését is, teljes megnyugvással bíznám egyik-másik munkásbiztosítási bíróságra. De nem ez a kérdés lényege. Fölebbviteli bíróságot ugyanis mindenütt egyrészt abból az okból létesítenek, mert annak döntésében elvileg nagyobb biztosítékot látnak az ítélkezés jósága tekintetében, másrészt pedig abból a mellőzhetlen okból, mert a jogegység csakis az egész jogterületre kiterjedő hatáskörrel felruházott felső bíróság útján valósítható meg. Ezzel a szemponttal való méltányos kiegyenlítést keres azonban a gazdaságosságra való tekintet, amely megköveteli, hogy apró, kisebb jelentőségű ügyekkel a felső bíróságot elárasztani ne lehessen, mert az ily ügyekben való jogorvoslattal járó előnynek a nagy létszámú felső bíróság szervezésével együtt járó költségeit az állam pénzügyei el nem bírják. Mindezek a szempontok azonban a mi munkásbiztosítási bíráskodásunkban kevésbbé érvényesülnek. Egyrészt ugyanis minden perben az Országos Pénztár az egyik ügyfél és így egyes, tárgy szerint apró ügyek is nagyobb jelentőséget nyernek annak az elvi kihatásnak következtében, amelyet az egyes, bármily csekély összegre vonatkozó pernek eldöntése gyakorol a pénztár egész adminisztrációjára, segélyezési és kártalanítási gyakorlatára. (így pl. csak nem régen történt, hogy 2 koronás perben nyert eldöntést az a kérdés, vájjon a keresetképtelenséget igazoló orvosi bizonyítvány kiállításának díja a tagot, vagy a pénztárt terheli-e és mennyiben az egyiket, vagy a másikat ? Nyilvánvaló, hogy a tagra nézve csak arról a 2 koronáról volt ugyan szó, de a pénztárra nézve arról a sok száz, vagy talán ezernyi koronákról, amelyeket az idők folyamán az orvosi bizonyítványok kiállításának díjai jelenthetnek.) Másrészt a mi munkásbiztosítási szervezetünk mellett, amely a munkásosztálynak mind a betegségi, mind a baleseti biztosításban megadja a kellő befolyást és így a biztosítottakban megfelelő bizalmat ébreszt a pénztár segélyezésének és kártalanításának méltányossága iránt, talán nem is lehet attól a nagy arányú pereskedéstől tartani, amely pl. Németországban árnyékként kíséri a munkások kizárásával szervezett balesetbiztosítást. (Ebben a tekintetben jellemző adatként szolgálhat, hogy az ipari Berufsgenossenschaftok fölebbezhető határozataiból és pedig minden százból 21'23-ot 1910. évben megfölebbeztek.) Ha azt látjuk, hogy nálunk az Állami Munkásbiztosílási Hivatalhoz 1908/909. években 375 felebbezés, 1910. évben 467 felebbezés és 22 felfolyamodás érkezett és ezt a számot az 1911. és 1912. évek ügyforgalma sem haladta még és ha összehasonlítjuk ezt az ügyforgalmat a német Reichsversicherungsamt állapotaival, ahol 1909. évben csak magában a balesetbiztosítási ügykörben 25.475, 1910 évben pedig 25.880 felebbezés érkezett a Reichsversicherungsamthoz, úgy nyilvánvaló, hogy a mi munkásbiztosító pénztári szervezetünk, amely a biztosítottak kellő közreműködésével látja el feladatát, azzal az előnyös következménynyel jár, hogy a peres ügyek