Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XV. ülés. 1913. május hó 29-én

527 ládtagok kötelező biztosítása nemzeti, nemzetgazdasági szempontból is nagy jelentőségű. Fontos preventív intézkedés, amelylyel megmentjük a pusztulástól a jövő nemzedéket. A beteg gyerekhez ingyen eljáró pénztári orvos új korszakot jelent a szegény néposztály, tehát a társadalom túlnyomó többségének közegészségében. A lenézett, a tudatlanok és törtetők által büntetlenül megrágalmazott magyar munkásbiztosítás szerte az országban a legértékesebb nemzetmentő és népmentő munkát, valóságos pionírmunkát végez. Egyetlen mentségük a munkásbiztosítást tudatlanul folyton támadóknak, a fejlődésének gátat vetőknek az, hogy nem tudják, mit csinálnak. Jellemző, hogy egy nemzetközi tuberkulózis kongresszuson a hatalmas, a gazdag német munkásbiztosítás néhány vezetőembere megkérte az ott jelenlevő néhány képviselőjét a szegény és itthon üldözött magyar munkásbiztosításnak, hogy szólaljanak fel, mondják el, hogy Magyarországon kötelező a munkás gyermekeinek ingyenes gyógykezelése, mondják el, hogy a felnőttek tuberkulózisa ellen a gyermekek kezdő tuberkulózisának ingyenes kezelése a leghatalmasabb fegyverek egyike. Mondjuk el, hadd halljak a német birodalmi biztosítási hivatal elnöke, hallják a kormányok képviselői. Ez gyönyörű elégtétel lehet e törvény megalkotójának. Meg kell jegyeznem, hogyha a munkás gyermekének és családtagjainak kötelező ingyenes gyógykezelése mindenütt a világon a legkitűnőbb profilaxis beteg, korcs és satnya nemzedék kifejlődésével szemben, legalább annyira, amennyire azt az adott gazdasági viszonyok között az orvosi tudomány biztosíthatja, akkor ennek nálunk, ahol a gazdasági viszonyok, ahol a közegészségügyi viszonyok úgyis rosszabbak, mint a művelt nyugaton, még fokozottabb jelentősége van. Megértjük ezt, ha látjuk, hogy milyen alacsonyak nálunk a bejelentett bérek, milyen alacsony napibérosztályokba van sorolva nálunk a biztosítottak óriási többsége. Magasabb napibérosztályokba tartozó, vagyonosabb munkás még valahogyan könnyebben juttathatná orvoshoz és gyógyszerhez a maga beteg gyermekét, mint a mi alacsony napibérosztályú munkásunk. Csak mellesleg akarok itt rámutatni arra, hogy igazságtalanok voltak azok, akik a magyar pénztárak adminisztrációs költségeinek megítélésénél arra nem voltak tekintettel, hogy az alacsonyabb napibérosztályba tartozó, aránylag sokkal kisebb tagjárulékot fizető munkásság adminisztrációja aránytalanul több adminisztrációs költséget okoz, mintha ugyanaz a tagjárulék sokkal kisebbszámú, de magasabb napibérosztályú tag után fizettetik. A nagyobb jövedelmű külföldi munkás adminisztrációja tehát olcsóbb kell, hogy legyen. Ezzel magára a törvényre, illetve a törvény e fejezete revíziójára vonatkozólag a gyakorlatból szerzett szerény tapasztalataimat elmondtam. Egy körülményre akarok csak még rámutatni s ez az, hogy a magyar munkásbiztosítás mily csekély támogatásban részesül, nemcsak a mesterségesen félrevezetett közvélemény, hanem az állam hivatott tényezői részéről is. Azoknak a hivatalos állami tényezőknek a részéről, akiknek kötelességük volna megérteni azt a missziót, amelyet a magyar munkásbiztosítás a kultúra és a közegészségügy terén teljesít s akiknek kötelességük volna ezt a missziót kellőleg értékelni is. Ehelyett azt látjuk, hogy az állam csapatosan kivonja a maga jobban dotált, tehát kisebb rizikót képviselő alkalmazottait a munkásbiztosítás hatálya alól és támogatás helyett így is megsilányítja azt. A trachomások, az elmebajosok és bujakórosok kezelését törvényünk az államkincstár terhére állami feladatnak ismeri el. Ezeknek kezelési költsége tehát nem terhelné a pénztárakat. A pénztárak megkísérelték, hogy a törvénynek érvényt szerezzenek és hogy visszatérüljön nekik az államkincstár részéről az, amit ilyen betegek gyógykezelésére tényleg fordítani kötelesek voltak. De az államkincstár megtagadta az ilyen betegek kezeléséért járó díjakat azzal, hogy a törvény, illetve a vonatkozó miniszteri rendelet szerint a pénztárak visszatérítésre csak akkor tarthatnak igényt, ha hatósági megbízásból kezelték ők maguk az olyan beteget, akinek kezelése az államkincstárt terhelné. A dolog csattanója most az, hogy amikor a pénztár ilyen hatósági megbízásokat kért, kiderült, hogy a belügyminiszter eltiltotta a hatósági orvosokat attól, hogy ilyen hatósági megbízásokat adjanak ki. A pénztár erkölcsi és törvényes kötelessége marad tehát ezeknek a betegeknek a kezelése. A budapesti kerületi pénztár egymaga 1912-ben majdnem félmillió koronát volt kénytelen leírni, amely ilyen úton ezeknek a betegeknek a gyógykezelése címén elveszett. Ha törvényrevizióra kerül a sor, kérem azokat, akiknek szavuk van illetékes helyen, hogy erre a visszásságra hívják fel az illetékes tényezők figyelmét és ha van rá mód, történjék gondoskodás e kérdés törvényes rendezéséről is. Még csak arra kérek engedélyt, hogy az előadó úrnak beható, gyönyörűen