Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XV. ülés. 1913. május hó 29-én

524 Munkásügyi Szemle Dr. Hahn Dezső: Miután a megkötéseknek ilyen szigorú formáját nem tartom célszerűnek, a kézivétel szabályozása pedig nálunk ilyenformán nem vihető keresztül, a reformált törvényben biztosítani kellene a pénztár számára adandó engedményt. Ausztriában a törvény 33-3u/o engedményt biztosít a pénztáraknak. Nálunk az engedmény országos átlagban 20°/°, de rengeteg tárgyalás árán érhető csak el, és néha nem nagyon kívánatos alkura és engedményekre kényszerül a pénztár az önkéntes engedmények elérése céljából. Az egyesület missziót teljesítene, ha a törvény revíziója alkalmával a törvényben ilyen engedményt biztosítana a magyar pénztáraknak. Bizonyos, különös méltánylást igénylő esetekre nézve, ha a gyógyszerésznek túlkevés a pénztári fogyasztása, vagy ha majdnem kizárólag a pénztári fogyasztásból él, az osztrák törvény is enged meg kivételeket. Ami a gyógyászati segédeszközöket és a fürdőket illeti, úgy éppen a fürdő kérdése volt az, amely úgy a választott bírósági gyakorlatban, mint itt ezen a tanácskozáson is igen élénken foglalkoztatta a szakembereket is és a kívülállókat is. Álláspontom erre nézve röviden az, és az egyetlen lehetséges álláspontnak azt tartom, amelyet elfoglalt és leszegezett a magyar munkásbiztosítási gyakorlat és judikatura, hogy gyógyfürdőre és költséges segédeszközökre joga van a tagnak akkor, ha egészségének visszaállítására más mód nincs. Ebből az álláspontból kiindulva első sorban törvényesség szempontjából, másodsorban gyakorlati szempontból kívánok röviden e kérdéssel foglalkozni. Törvényesség szempontjából maga a törvény minden félreértést kizáró módon állapítja meg azt, hogy fürdősegély alatt nemcsak kád, vagy gőzfürdőket s hasonlókat, hanem fürdőhelyen való, vagy üdülőhelyen való gyógykezelést is ért. A törvény 100. §-ában, annak 5. pontjában az Országos Pénztár feladatai közé sorozza a ^-biztosított tagok számára kórházak, rendelőintézetek, gyógy- és üdülőhelyekről való gondoskodás*. Ha a törvény ezeket a segélyeket a tagoknak imperative járó segélyeknek nem ismerné el, akkor ezeknek a gyógyhelyeknek a létesítését az Országos Pénztár feladatai közé nem sorozhatta volna. De véleményem szerint nincs is szükség a törvény betűjének magyarázatára. Az a törvény, amely úttörő munkát végzett, amikor az egész kulturvilág szociális biztosításában elsőnek vitte keresztül a családtagok kötelező gyógykezelését, nem lehet más helyen oly maradi, hogy ne teljes értékű gyógykezelést akart volna biztosítani a beteg pénztári tagnak. Annak a törvényalkotónak, aki igazán messzemenő előrelátással és bölcseséggel csinálta meg ebben a törvényben a családtagok biztosítását és a centralizációt, nem lehetett az az intenciója, hogy ne igazi gyógyítást biztosítson a tagnak. Mert világos, ha az orvosi tudomány mai állása szerint csak gyógyhelyen való gyógykezelés gyógyíthatja meg a beteget, akkor másfajta kezelés nem mehet komoly gyógyítás-számba. Ha az orvos megállapítja, hogy valamely betegpénztári tag csak tenger melletti klímában gyógyulhat meg, akkor a pénztár kötelessége őt ilyen klimatikus tengerparti gyógyhelyre küldeni. Nem lehetett a törvényhozó intenciója, hogy előre is hatástalannak Ígérkező, látszólagos gyógykezelést adjon a beteg tagnak. Igaz, utóbbi időben még tudományos szempontból is kétségbe vonták a gyógyítóhelyek és szanatóriumok létjogosultságát a munkásbiztosítási gyakorlatban. Nem akarok itt ezzel a felfogással vitatkozásba bocsátkozni, csak egyet állapítok meg és azt velem együtt meg fogja állapítani minden, a munkásbiztosítási gyakorlatban álló szakember. A munkás gyógykezelésében a szanatóriumban és gyógyhelyen való kezelés nélkülözhetetlen, még akkor is, ha a vagyonos ember gyógykezelésében nélkülözhetőnek tartja is a tudomány. így akárhányszor azt látjuk, hogy az a tüdőbeteg, vértköpő munkás, aki 8-ad magával alszik sötét kis szobában és akinek táplálkozása teljesen elégtelen, otthoni kezelés mellett egész biztosan elpusztulna, míg egyik-másik mégis megmenthető, ha kiemeljük ebből az egészségügyi miliőből és klimatikus gyógyhelyen, vagy szanatóriumban helyezzük el. Ismerek munkásokat, akik régen elpusztultak volna abban a környezetben, amelyben otthonukban vannak s egyszeri, kétszeri szanatóriumi tartózkodásra meggyógyultak, évek óta munkaképesek. Ezért is igazságtalan az a kifogás is, mely bizonyos munkaadói körökből hangzik el. »En mester vagyok* panaszolják, »és nem mehetek Abbáziába, ha beteg vagyok, de az én napszámosom, az elmehet.* Az a jobb egészségügyi és táplálkozási viszonyok között élő munkaadó otthon talán tényleg meggyógyulhat, a napszámos csak akkor, ha ebből a miliőből kiemeljük. Itt érkeztünk el a kérdés második, gyakorlati részéhez. Ha a szanatóriumi, vagy gyógyhelyi segélyt csak azokban az esetekben adjuk, amikor más