Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XV. ülés. 1913. május hó 29-én

525 gyógymódtól teljes gyógyulás nem várható, és más esetben minimális segély gyanánt ez a költséges gyógymód joggal nem nyújtható, akkor ez megszűnt egyáltalában költséges gyógymód lenni. Mert megfosztván a tagot attól az egyetlen gyógymódtól, amely őt tényleg meggyógyíthatja, őt orvossággal, 20 héten át táppénzzel, 8 heti pauza után esetleg újra 20 heti táppénzzel kell segélyezni, míg végül a temetkezési segély megadásáig ér el a pénztár. Ez föltétlenül drágább, mint a gyógyhelyen fizetett költség, egészen eltekintve attól, hogy a termelő munkának egy értékes tényezőjét hagyta elpusztulni a pénztár. Szeretném én azt a bírót látni, aki a mi törvényünk után ítélkezve, menten minden szentimentálizmustól, menten még szociálpolitikai hajlamosságoktól is, meg merné tagadni az ilyen igénylőnek a gyógyfürdői segélyt. Hiszen lehet, hogy a mi gyakorlatunkba hibák és mulasztások csúsztak be. Lehet, hogy némelyik orvos könnyelműen kezeli a gyógyfürdőbe való beutalást. Lehet, hogy a pénztári tagok némelyik kategóriája eddig kedvezéseket élvezett a fürdőbeutalásoknál, így a pénztári tisztviselőket szokták a kedvezettek között emlegetni; ez nem változtat a lényegben semmit. A gyakorlatba becsúszott hibákat ki kell irtani, de érvényt kell szerezni a törvény félreérthetlen rendelkezésének és ott, ahol más gyógymód nem segít, meg kell adni a gyógyfürdői segélyt. Csak a mi gyakorlatunk rossz akkor is, de nem a törvény. Ugyanígy vagyunk a drágának nevezett gyógyászati segédeszközökkel is. Ha csak az az egy gyógyászati segédeszköz teszi munkaképessé a beteget, akkor ezt törvény szerint meg kell adni, minden megszorítás nélkül, de akkor meg is szűnt ez drágának lenni. Véleményem szerint kötelessége itt a pénztári orvosnak arra is tekintettel lenni, mennyire teszi valamelyik gyógyászati segédeszköz a beteg munkást képessé arra, hogy a társadalomban a maga helyét megállhassa és hogy a munkapiacon érvényesüljön. Gyakori a vita: műláb illeti-e a munkást, vagy csak botláb, amely sokkal olcsóbb és gyakran kényelmesebb. Az ilyen esetet egyénileg kell megítélni. Gyakorlatból tudom, akárhány munkás, ha botlábat visel, koldussá vált. Munkába nem fogadják a nyilvánvalóan nyomorékot. A műlábas, akinek nyomorúsága rejtve marad, sok munkakörben sokkal könnyebben boldogul, mint a botlábas. Láttuk a botlábasokat mindig újból és újból visszatérni rendeléseinkre, minden lehetséges és lehetetlen kifogással betegpénzt kérni. A látszólag drágább gyógyászati segédeszközök így a valóságban tényleg olcsóbbak lesznek, ha a pénztári orvos tényleg csak akkor rendeli őket, ha feltétlenül szükség van reájuk a tag keresetképességének visszaállítására. Ha a pénztári orvos más esetben is rendeli őket, akkor ez visszaélés, a visszaélést pedig meg kell szüntetni, de nem szabad változtatni a helyes és törvényes gyakorlaton. A drága gyógyhely és a drága gyógyászati segédeszköz, ebből a — véleményem szerint — egyedül törvényes szempontból bírálva meg, nem lesz drága gyógytényező, vagy legalább csak a rövidlátók szemében lesz drága. Kérem a tisztelt Egyesületet, hogy e fölött a sokat vitatott kérdés fölött oly értelemben térjen napirendre, hogy mint az egyesület tudományos megállapítása kerüljön el az illetékes tényezőkhöz az az igazság, hogy ezt a törvényt nem kell és nem szabad visszafejleszteni, legfeljebb a visszaéléseket kell megszüntetni, ha ilyenek a gyakorlatban kifejlődtek. Súlyos hiba volna és soha jóvá nem tehető, ha az a szociális gondolat, amely ebben a törvényben megvan és gyakorlattá vált az életben, törvényreform esetén visszafejlesztetnék, megnyomoríttatnék. A törvény 50. §-a a minimális segélyek közé sorozza a táppénznek és orvosi segélynek 20 héten át való nyújtását. Ha törvényrevizióra kerül a sor, akkor ez a 20 heti segély az én véleményem szerint feltétlenül 26 hétre volna felemelendő. A minimális segély meghosszabbítását nem szociálpolitikai szempontból kívánom, mi orvosok ezeket a kérdéseket itt csak gyakorlati szempontból tárgyalhatjuk, és mi tudjuk, milyen nagy orvosi és gyakorlati jelentősége van annak, ha a minimális segély hat héttel meghosszabbíttatnék, mi tudjuk, mit jelent ez a hat hét is a hosszú betegségben testileg és anyagilag tönkrement munkásnak és családjának. Hivatkozom Kiss Adolf tagtársunkra, aki elsőrendű szakértője a pénztári gyakorlatnak és aki e kérdéssel régóta foglalkozván, megállapította, hogy nagy anyagi megterhelést ez a pénztárakra nem jelentene, kérem a tisztelt teljes ülést, hogy az illetékes tényezők előtt a minimális segély ilyen meghosszabbításáthozza javaslatba. Az 50. §. 3. pontja szerint gyermekágyi segély címén 6 hétig jár a tagnak táppénz. Ez a hat hét véleményem szerint kielégítő az anya szempontjából. Persze, hogy fontos volna, hogy a munkásanya csecsemőjét tovább szoptathassa és gondoz-