Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XV. ülés. 1913. május hó 29-én

Munkásügyi Szemle 52 r jelentősége van, és ha anti-szociálisnak látszik is, én egész meggyőződéssel vallom, hogy a pénztárnak ez a joga meg kell, hogy legyen és hogy ez hasznos a tagok összességére. Látjuk néha a gyakorlatban, hogy annyira fajult az ellentét a tag és az orvos között, hogy szinte lehetetlenné válik, hogy ez a tag más esetben megint ahhoz az orvoshoz forduljon, hogy azt például beteg gyermekéhez hívja, viszont nehéz szívvel megy az orvos ahhoz a taghoz, aki vele szemben tiszteletlenül viselkedett, aki durván megbántotta. Ilyen esetek a gyakorlatban nekünk nagyon sok fejtörést okoznak, s ahol nincs több pénztári orvos, csak egy, igazán csak úgy volnának elintézhetők, ha a pénztár autonóm szerveinek megvolna a német pénztáraknak megadott jog az ilyen ügyek rövid elintézésére. A budapesti általános pénztárnál voltak ilyen panasz-bizottságok. Az autonómia képviselői orvosok bevonásával hallgatták meg a panaszokat és rövid úton osztottak igazságot. Ez később elfajult, a pénztár megnövekedésével, valóságos tömegkihallgatások keletkeztek, bántó karikatúrává lett a panasz-bizottság működése. Ezt azonban egyszerűsíteni lehetne. Az autonómia egy, vagy két tagja orvos bevonásával folytathatná le a nagyobb jelentőségű panaszok megvizsgálását, illetve rövid úton való elintézését. Nálunk is sokat beszélnek most arról, hogy a munkás és munkaadó érdekeltségnek többet kellene törődnie a munkásbiztosítással, hogy a pénztári adminisztráció és a pénztári orvos csinál mindent, az autonómia pedig tájékozatlan és nem folyik bele eléggé a maga akaratával az ügyek intézésébe. Meggyőződésem, hogy azokban az ügyekben, amelyek a legközelebbről érintik a pénztár és a tag közötti bizalmat, az autonómia bevonásával alakított panasz-bizottságokkal, ha a törvény joghatályt biztosítana rendelkezéseiknek, sok panasznak lehetne elejét venni, élénkebbé lehetne tenni a pénztárak autonóm életét és el lehetne némítani sok gonosz és rosszakaratú rágalmat, amelylyel most éppen azért, mert az autonómia néha tájékozatlan és túlságosan jóhiszemű, szabadon lehet illetni a pénztárakat. Amit mélyen tisztelt előttem szóló tagtársunk, dr. Papp Géza miniszteri osztálytanácsos bíró úr mondott a pénztári orvosokra vonatkozólag, arra csak egy-két szóval kívánok reflektálni. Amikor ő a magyar orvosi karnak az anyagiak iránt nagyon kifejlett érzékét említette, úgy hiszem, igazságtalan volt. Igaz, hogy a magyar pénztári orvos fizetése a munkásbiztosítási törvényünk életbeléptetése óta nagy százalékban emelkedett. De ennek a százaléknak a megítélésénél tekintettel kell lenni arra a letagadhatatlan és közismert tényre, hogy a magyar pénztári orvosok díjazása még a közelmúltban szégyenletes, mondhatnám, gyalázatos volt. Ezek erős kifejezések, talán nem is illenek ez egyesület tudományos tanácskozásaiba, de ezek az úgynevezett díjazások igazán nem jellemezhetők más kifejezéssel. Tudom, miiven érdeklődéssel kíséri igen tisztelt tagtársunk a külföld munkásbiztosítását. Figyelemmel kísérte tehát a német és az angol orvosok mozgalmát is és ismeri azokat az eredményeket, amelyeket ezek a munkásbiztosítás intézményeivel szemben elértek. A magyar pénztári orvosok ezzel szemben egyáltalában nem illethetők á túlhajtott követelődzés vádjával, különösen akkor nem, ha meggondoljuk, hogy a pénztári orvosok legnagyobb része ezzel szemben azokat a szabályzatokat vállalta, amelyek bizonyos adminisztratív munkákat rónak az orvosra és biztosítják azt, hogy speciális szakképzettségét tényleg abban a mértékben bocsátja a pénztárnak rendelkezésére, amennyiben azt a pénztárnak és a betegnek az érdeke megköveteli. Ha az orvos munkateljesítményével méri össze a díjazását, akkor igazságtalannak fogja érezni maga is azt a hangot, amelylyel a pénztárorvosi kart aposztrofálta. Bírói működéséből ő panaszokat ismert meg, amelyeknek jogosságát sok esetben magunk is elismerjük, s amelyeket mi is fájlalunk, jobban, mint„mindenki más. De az ilyen panaszokra okot adó pénztári orvosok kivételek. O nem isméri még, de igenis mi ismerjük a pénztári orvosok nagy zömét, akik munkájukat igazán lelkiismeretesen végzik. És ez a munka bizony nem könnyű munka. A pénztári orvos állandóan a legnehezebb szakértői tevékenységet fejti ki. Nap-nap után az orvosi tudomány legnehezebb kérdésében kell dönteni, munkaképes-e, vagy nem a beteg, aki hozzáfordul. Sajnálatos, hogy a munkásbiztosítás vezető emberei sem tudják nálunk értékelni azt, milyen nehéz és különleges szakértői tudást megkívánó kérdés betegsegélyezési esetekben is a munkaképesség és munkaképtelenség kérdésének az eldöntése. Hosszabb munkanélküliség után, kiéhezve az orvoshoz táppénzköveteléssel beállító tagnál milyen nehéz ennek a kérdésnek az eldöntése. Milyen nehéz úgy dönteni, hogy a maga lelkiismerete előtt is, a pénztár előtt is nyugodtan helyt állhasson az orvos. Milyen nehéz helyzetek állanak így elő^nap-nap után a lelki-