Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XV. ülés. 1913. május hó 29-én

Munkásügyi Szemle 513 hovatovább minden jelentékenyebb város gondoskodott a munkanélküliség elleni biztosítás és segélyezés különböző fajairól, amire nézve nálunk a székesfőváros részéről az első szerény kísérlet csak most történt ; emellett maga a közgazdasági helyzet is olyan, hogy addig, amíg nálunk a munkanélküliség gazdasági és történeti fejlemények eredményeképpen úgyszólván krónikus baja ennek a szerencsétlen országnak, addig Németország a maga óriási gazdasági fellendülése folytán nem is győzi saját munkásaival elvégezni az adott munkafeladatot, hanem évenként 1,000.000 külföldi időleges munkásra van szüksége. Ezt a tényt annak jellemzésére hozom fel, hogy addig, amíg nálunk a munkanélküliség, mint gazdasági viszonyaink sajnos kísérője, emellett pedig minden egyéb védő eszköz hiányában is súlyosan nyomasztó terhet ró a munkásbiztosító pénztárra, addig Németországban ennek a körülménynek lényegesen kisebb jelentősége van. A segélyezések kérdésében én az 1907. évi XIX. t.-c.-kel szemben teljesen konzervatív álláspontot foglalok el, sőt nemcsak az 1907. évi XIX. t.-c.-kel, hanem tulajdonképpen az 1891. évi XIV. t.-c.-kel szemben jelentkezik ez a konzervatív álláspontom, mert hiszen tudvalevőleg az 1907. évi XIX. t.-c. ezen a téren jórészt nem is tett egyebet, mint maga is konzerválta azokat a segélyezéseket, amelyeket az 1891. évi XIV. t.-c. létesített. Több mint húsz éves fennállással szentesített szociális jogok visszafejlesztéséről tehát, amikor ezt számbavehető ok nem parancsolja, szó sem lehet. A fürdősegély is, amely, mint az előadó úr igen találóan rámutatott, már a régi joggyakorlatnak is megfelelt, az 1907. évi XIX. t.-c-ben csak pregnánsabb kifejezést nyert anélkül, hogy tulajdonképpen újabb segélyezésnek volna tekinthető. A gyógyászati segédeszközök kérdésében a mostani törvény ugyanúgy intézkedik, mint a korábbi törvény és erős meggyőződésem, hogy amennyiben erre vonatkozólag külön országos statisztikák lesznek, be fog bizonyulni, hogy -nem számottevő az az összeg, amit költségtöbbletként előidéz az a körülmény, hogy nálunk a gyógyászati segédeszköz költsége nincs valamely értékhatárral korlátozva, mint a német törvényben. Gyakorlatban különben ott is más a helyzet, mint ahogy azt a német törvény betűi mutatják. Németországban ugyanis nagyon általános a túlmenő segélyezés, és így valóságban nem a minimumra szorítkozó kisebb gyógyászati segédeszközök kizárólagossága érvényesül, hanem szükség szerint a nagyobb és költségesebb gyógyászati eszközöket is adják. Kis Adolf tisztelt tagtársunk hiába hivatkozott tehát arra, hogy vannak hatósági ítéletek, amelyek elutasítják azt az igényt, amely a kisebb gyógyászati segédeszközöknél messzebbmenő eszközökre irányul ; ez ugyanis nem jelenti azt, hogy nem adják meg rendszerint a nagyobb és drágább eszközöket is, ha ilyenekre van szükség. Ha a minimumon túlmenő segélyt a hatóság meg nem ítél, mert meg nem ítélhet, mert ez hatáskörébe nem tartozik, ebből egyáltalában nem következik, hogy a németek nem adják a messzebbmenő segélyeket, azokat a bizonyos támasztékokat, lúdtalp elleni védőeszközöket stb. Az imént elmondott fejenkénti segélyezési tételek összehasonlítása alapján bátran állíthatom, hogy a németek ebben a segélyezési módban sem szűkmarkúbbak, mint mi. A gyógyászati segédeszközök kérdésénél felmerül az is, vájjon nem kellene-e a németeket követnünk abban, hogy nagyobb kiadással járó gyógyászati segédeszközök beszerzését a tagokra hagyva, a pénztár csak bizonyos részben járulna hozzá ezek beszerzéséhez. Mindenekelőtt azonban reá kell mutatnom arra, hogy ezt a gyakorlatot a németek is csak óvatosan és megválogatott esetekben követik. így a leipzigi pénztár 1911. évi jelentése szerint gyógyászati segédeszközökért fizetett 207.820 M. 15 Pf. összegből csak 3.493 M. 19 Pf., az 1912. évi jelentése szerint fizetett 232.632 M. 84 Pf. összegből csak 4.330 M. 05 Pf. volt a pénztár által ily hozzájárulásként fizetett költség. Az előadó úr reámutatott azokra a szempontokra, amelyek a költségesebb gyógyászati segédeszközöknek a pénztár és a tag által közösen való beszerzése mellett szólnak. El nem hallgathatom azonban azt az aggályomat, hogy ez a rendszer, amely a német műveltebb és kedvezőbb életviszonyok közt élő biztosítottaknak talán esetenként megfelel, nálunk magát ezt a segélyezési nemet úgyszólván meghiúsítaná és különösen az alsóbb napibérosztályokba tartozó tagok nagy tömegével szemben hatálytalan volna. Ezek ugyanis, ha a költség részben őket terhelné, képtelenek volnának a gyógyászati eszköz beszerzésére. Ha pedig a pénztár csak a jobb helyzetben levő és így rendszerint a felsőbb napibérosztá-