Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XV. ülés. 1913. május hó 29-én

512 Munkásügyi Szemle és az azok által kielégíteni kívánt közszükséglet túlzó föl-, illetőleg lebecsülése, hanem a pénztár pénzügyi helyzete tekintetében keletkezett aggodalmak váltják ki. Ezeknek az aggodalmaknak szembe szegezhetjük azt a jelenséget, hogy a németek aránylagosan megfelelő járulékterhek mellett a segélyezés túlságos bőkezűsége szempontjából való minden panaszkodás nélkül győzik a segélyezésnek körülbelül ugyanezt az arányát. Nem a törvénynek a segélyeket tárgyazó rendelkezéseiben, nem is annyira e rendelkezések végrehajtásában, hanem lényegileg egészen máshol keresendő ennek a nehéz helyzetnek oka. Én a betegségi biztosítás nehéz helyzetének egyik legfőbb okát a járulékhátralékban és ennek eddig feltartóztathatlan növekedésében látom. Nem kell más, mint szemünk elé tartani az Országos Pénztár helyi szerveinek utóbbi években kimutatott pénzügyi eredményeit, amelyek szerint az említett helyi szerveknél a betegségi biztosítási hátralékos járulékok összege kitett (Országos Pénztár 4. évi jelentése, 44. lap). 1909. évben 4,870.000 koronát, a megelőző évihez képest 22"2°/() emelkedéssel 1910. > 6,117.000 * * » > » 25-6°/o » 1911. » 8,079.000 » » » » » 32-4% » Ezek után biztosra vehető, hogy 1912. év végén a járulékhátralékra már 10 milliót vehetünk fel. Gondoljuk meg, hogy ha azok a munkaadók, akik lelkiismeretükkel összeegyeztethetőnek tartják, hogy ezeket a járulékokat eltulajdonítsák, a hátraléknak csak 50°/o-át is befizetnék, és így az Országos Pénztár egyszerre 5 millió korona összeghez mint törvényes és jogos bevételhez jutna, jövőre pedig valamely megfelelő eszközzel a behajthatlan járulékok ilyen sehol máshol nem tapasztalható mértékét a normális mértékre leszorítani sikerülne, az Országos Pénztár hány szanatóriumot építhetne az ország különböző részein és mennyire gazdaságosabban, kiadósabban tudna a fürdősegélyről is gondoskodni, fia tehát a törvény reformjával akarunk foglalkozni, akkor ne a segélyek rovatán kezdjük ezt, hanem kezdjük ott, amiben én a munkásbiztosítási törvénynek életbevágó reformpontját látom, t. i. abban, hogy a munkaadók megfelelő hatályos eszközökkel szoríttassanak a járulékok beszolgáltatására. Ez a kérdés ma Magyarország társadalmi tisztességének a kérdése. Hovatovább ez a kérdés országos, vagy akár európai botránynyá fogja kinőni magát. Mert ne áltassuk magunkat avval, hogy ez a kérdés a mai jog szerint, a mai törvény alapján helyes megoldást nyerhet. Munkásbiztosítási intézményünk a gyakran hangoztatott, de végre is elkövetkező csődbe jut, ha a törvényhozás hatályos eszközökkel nem gondoskodik ennek a visszaélésnek megszüntetéséről. Ha az állam vállalni tudja azt, hogy odafejlődjék a baj, hogy az abban ártatlan, áldozatkész és kötelességeiket becsületesen teljesítő munkaadók, de nemcsak azok, hanem a mindenkori jámbor fejős tehén, a magyar fogyasztó közönség adófillérei legyenek végső esetben fedezetei a biztosan elkövetkező hiánynak, akkor várhat a törvényhozás ; akkor elnézheti, hogy a végrehajtási törvény és a büntető törvény ki nem elégítő intézkedései következtében derűre-borúra eltulajdoníthassanak olyan közpénzeket, amelyeket a munkások filléreiből tartanak vissza. Ne a segélyezésre vonatkozó fejezetet módosítsa a törvényhozás, ne nyúljon helyes ok és cél nélkül oly kérdéshez, amely mindenféle munkásbiztosítási reform legfájdalmasabb pontja volna, hanem nyúljon a dolgok mélyére ható belátással és erős kézzel oda, ahol a visszaélések, a híres »magyar adóerkölcs« darázsfészke van; sújtson hatályos büntetésekkel azokra, akik egyrészt bejelentéseik valótlanságával, majd a bejelentések teljes elmulasztásával, másrészt a járulékok eltulajdonításával a munkásbiztositás létfeltételeit veszélyeztetik. Nem a segélyek leszállításában, hanem a fedezet érvényesítésében és behajtásában volna tehát a helyzet pénzügyi orvoslásának úgyszólván legfőbb eszköze. Azokra a szempontokra, amelyek nem a törvény segélyezési fejezetével, hanem a törvénynek egyéb intézkedéseivel, sőt magával a meglévő munkásbiztosítással is csak közvetve függnek össze, az előadó úr igen szépen és találóan rámutatott. Itt van a rokkantbiztosítás hiánya, itt van a mezőgazdasági munkások nem kielégítő ellátása és ezek következtében a betegségi biztosítás nagy mértékben való megterhelése olyan elemekkel, amelyeknek gondozása tulajdonképpen nem ennek a biztosítási ágnak a hivatása. Ugyancsak itt kell mérlegre tenni a munkanélküliség kérdését. A mi krónikus munkanélküliségünk munkanélküliség esetére való biztosítás és segélyezés teljes hiányában, a munkanélkülieknek a betegség címén segélyezettek közé,sokkal nagyobb beszivárgását eredményezi, mint amennyire az más országok egészséges gazdasági viszonyai között történni szokott. Németországban, amelyre oly szívesen hivatkozunk,