Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 12. szám - Szociálpolitika a képviselőházban

Munkásügyi Szemle 495 Tárgyalták továbbá a kereskedelemügyi miniszter jelentését a vasárnapi munkaszünetnek Zágráb városára való kiterjesztéséről és több magyar város ipari munkájának vasárnapi munkaszünetelése tárgyában kiadott rendeletét. Ugyancsak ekkor tárgyalták a kereskedelmi miniszter jelentését a m. kir. iparfelügyelők 1910. és 1911. évi tevékenységéről. E fontos kérdéshez senki sem szólalt fel, mindössze Hegedűs Kálmán eló'adó mondott néhány szót az ipari felügyelők nagymérvű elfoglaltságáról és arról, hogy feladatuknak miért nem tudnak megfelelni. Megállapította, hogy »az iparfelügyelőkről szóló törvény írott malaszt marad és ha igaz Vadász Lipótnak az a mondása, mint ahogy igaz, hogy minden magyar törvény tulajdonképpen egy epithaphium, egy sírfelirat: »itt nyugszik egy eszme eltemetve«, százszorosan igaz ez az iparfelügyelőkről szóló törvényre vonatkozólag, mert itt el van temetve a munkásvédelem eszméjének egész világa, a munkásbiztosítás érdekeinek egy nagy csoportja és mindazoknak a közgazdasági és szociális érdekeknek a hosszú sorozata, amelyek az iparfelügyelői intézményhez, ez intézmény virágzásához és jövőjéhez fűződnek.« Sajnos, még csak Ígéretet se kaptunk, hogy a kormány az iparfelügyelet érdekében valamit tenni akar. Ugyanezen az ülésen ismertette Hegedűs Kálmán előadó az Állami Munkásbiztosítási Hivatal jelentését az 1907/1909 évekről, ezzel kapcsolatban rámutatott az ügykezelési és orvosi költségek nagyságára, levonván azt a konklúziót, „hogy maholnap ezek az urak felekeresetre dolgoznak az intézmény szolgálatában és nem a munkások biztosítására, hanem a tisztviselők és az orvosok biztosítására fog szolgálni az egész munkásbiztosítási intézmény". Végül Lloyd Georgenak ezt a mondását idézte: »Ne a szónoki tribünök szociális reformja, ne a választási célra hirdetett ad hoc szociális reform, ne a vezércikkek szociális reformja, hanem olyan szociális reform legyen, amely egyszer s mindenkorra száműzi a munkások hajlékákól a szenvedést, a nyomort és a betegséget.« Továbbá azt a kívánságot fejezte ki, hogy a munkásbiztosítás reformjánál más semmi egyéb ne vezesse a parlamentet, mint a beteg munkásnak az érdeke. E kívánság, mint látjuk, némileg ellentmondásban van az orvosi költségre tett kijelentésével, mert hiszen a beteg munkásnak első érdeke, hogy gyors és jó orvosi segítségben részesüljön. Tisztességes díjazás nélkül pedig tisztességes orvosi segítségről beszélni sem lehet. Eddig minden oldalról, de leginkább a munkások köréből, azt panaszolták, hogy a pénztárak rosszul fizetik orvosaikat. Ez az első eset, hogy valaki az orvosi fizetések nagysága ellen szólal fel. Az ügykezelési költségeket mindenki soknak tartja. Mi első sorban. Azonban ha erről beszélünk, meg kell előbb állapítani, hogy mily körülmények okozzák a kezelési költségek nagymérvű emelkedését. Ezt kívánja az igazság és ezt a helyes szociálpolitikai belátás. E nélkül úgy tűnik fel a dolog, mintha a tisztviselők okoznák a nagy költségeket. Pedig a hibát másutt kell keresni. Szociálpolitikát mindenütt az érdekeltek megnyugtatására csinálnak. A képviselőházban elhangzott nyilatkozatok pedig nyugtalanságot keltettek, leginkább azért, mert homályosak s nem tájékoztatnak arról, hogy tulajdonképen mit is akar a kormány. Ha a képviselőház az előadó úr által idézett Lloyd George útmutatása alapján csinálja meg a munkásbiztosítás reformját, ezzel a munkásság mindenképpen meg lesz elégedve, de hogy a mai parlamenti viszonyok között ily reform várható-e, legalább is kétséges.