Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 11. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XIII. ülés 1913. évi május hó 8-án. (Folytatás)

484 gét, vagy egészségéi más gyógymóddal visszaszerezni nem lehet, ebben az esetben a legdrágább gyógyfürdő nyújtása is indokolt. Ezt az álláspontunkat az előadó úr sem cáfolta meg, sőt az általa idézett kereskedelemügyi miniszteri rendelet a leghatározottabban a mi álláspontunk helyessége mellett dönt. Nem akarok polémiába bocsátkozni — bár az alkalom csábít — dr. Vályi Sándor kir. táblai bíró úrral sem, mert hiszen aligha győzzük meg egymást, anynyira más látókörből nézzük a kérdést. A választott bíróság a kérdésben mindig csak egy esetet lát maga előtt, amikor ítélkezik, ennek az esetnek a körülményeit mérlegeli s ehhez képest szabja meg ítéletét, amiben gyakran a méltányosságnak, az emberszeretetnek és a szánalomnak is igen nagy szerep jut, amit különben nem vádként, hanem elismerésként hangoztatok. Mi azonban egy-egy ilyen ítéletben mindig praecedenst, egy rendszert látunk, amely nem egy, hanem száz és száz esetet jelent, a gyakorlatot ez irányítja, tehát az ilyen esetben mindjárt azt számítjuk, mennyibe fog ez kerülni, bírja-e a munkásbiztosítás s nem sértik-e meg ezáltal a beteg munkások nagy tömegének igazi érdekeit. Szerencsére elmondhatjuk, hogy e téren túlzások még alig vannak, de mindenesetre kellő óvatossággal kell kezelnünk e kérdést, mert a fejlődés könnyen odavezethet, hogy a pénztárak teherviselő képességét megingatja s visszafejlesztést provokál. A t. előadó úr is arra az álláspontra helyezkedik, hogy ebben a kérdésben kialakult judikatúra helyes, indokolt, s ha vannak túlzások, ez a pénztári adminisztráció bűne. Már más alkalommal is kifejtettem, hogy az adminisztrációt egyáltalán nem lehet felelőssé tenni, ha a judikatúra irányítását követi; ha ezt nem tenné, akkor okozna károkat a pénztárnak. Hiszen a választott bíróság ma már arra az álláspontra helyezkedik, hogyha a pénztár húsz heti segélyezési időtartamon belül nem küldi a tagot gyógyfürdőre, 20 héten túl is elküldhető. íme a vonatkozó ítéletek : I. É. S. szanatóriumi ápolást kért. A pénztár orvosi tanácsa igénylő hőmérsékét 36*6°-kal találta és szanatóriumi ápolást nem javasolt. Ez alapon a pénztár igazgatósága igénylőt kérelmével elutasította. A budapesti munkásbiztosítási választott bíróság kötelezte a pénztárt, hogy a tagot 2 hónapra szanatóriumba helyezze el, mert akkor, mikor a szanatóriumi segély aktuális volt, csak 78 napi segélyt merített ki s így 62 napi segélyezéshez igénye lehetett. A pénztár — az orvosi tanács véleménye után is — szükségesnek találta ugyan az igénylő részére a vidéki tartózkodás engedélyezését, illetve 1912. október 9-ig folytatólagos segélyezését. Ezt a körülményt azonban a bíróság a jelen igény elbírálásánál figyelembe azért nem vehette, mert a pénztár azért, hogy bizonyos segélyt kiszolgáltatott — mely azonban céljának megfelelőnek nem tekinthető — nem mentesíthető oly segély szolgáltatása alól, melyet az 1907. évi XIX. t.-c. 50. §. 2. pontja értelmében az igénybejelentés alkalmával nyújtani köteles lett volna. A bírói ítélet kézhezvétele után a tag újból felülvizsgáltatván, megállapíttatott, hogy gyógyfürdőbe nem küldhető, mert hőmérséke 38-0°. II. A budapesti munkásbiztosítási választott bíróság V. S. ügyében 1912. Bet. III. 59/2. ítéletében hasonló álláspontot foglal el és 20 heti segélyt kimerített tagot következő indokolással helyezteti el 6 hétre szanatóriumban: »Igaz, hogy az ítélet rendelkezésének teljesítése esetében az igénylőnek ugyanazon betegségből nyújtott segélyezés a 20 heti időtartamot túl fogja haladni, ez azonban a kérelem teljesítését azért nem akadályozhatja, mert az 1907 : XIX. t.-c. 50. § ának a törvény célzataira való tekintettel megállapítható helyes értelme szerint a 20 hét alatt nyújtott segélyezéssel a segélyigény csakis az esetben van kimerítve, hogyha a beteg tag ezen idő alatt a megfelelő gyógykezelést is megkapta, ez azonban az adott esetben nem történt meg, mert az igénylő, a bíró nézete szerint, indokoltnak és szükségesnek talált szanatóriumi, vagy ehhez hasonló gyógykezelésben nem részesült.* Teljesen azonos felfogású az 1912. Bet. I. 72/2. sz., B. E. ügyében hozott ítélet is. Itt van azután az Országos Pénztár 1910. évi 23.273. sz. körirata, amelyben utasítást ad a beteg tagoknak gyógyfürdőkbe és gyógyintézetekbe való beutalás tárgyában követendő eljárásra. E köriratban a következőket mondja: »Annak hangsúlyozása mellett, hogy pénztári tagok betegségükben gyógyfürdők és gyógyintézetek igénybevételére az 1907 : XIX. t.-c. 50. §-a 2. pontja alapján feltétlenül jogosultak és így ez részükről nem mint kedvezmény, hanem mint a betegség esetén nyújtandó többi segély, feltétlenül követelhető, felhívjuk helyi szerveinket, hogy beteg tagjainak ez iránti jogos követeléseiket — az