Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 11. szám - Adatok a szem balesete elhárításának kérdéséhez

Munkásügyi Szemle 463 eseteknél az orvosi és gyógyszerköltségek megtérítésére. Kivételes esetekben magasabb jövedelemmel, vagy csekély vagyonnal biroknak is megtéríthetők a fent elősorolt költségek. Ezenkívül még a szülés előtti időre is megtérít a község hét napi ápolási díjat. A f. évi január 1-től kezdődőleg Páris város is segélyezi a szülő nőket. A segélyezés előföltétele, hogy az illető két év óta párisi lakos s jövedelme az 1.800 koronát nem haladja túl. MUNKÁSBIZTOSÍTÁS. Elmebeteg pénztári tagok kórházi költségei. Irta: Bak Sándor, az aradi munkásbiztosító pénztár igazgatója. E cím alatt a Munkásügyi Szemle folyó évi 395. oldalán az Állami Munkásbiztosítási Hivatalnak egy ítéletét közli, amely mellett szó nélkül elmenni szerintem mulasztás volna. Az 1913 március 27-én 1911. P 300/6. szám alatt kelt ítélet rendelkező' része, amelylyel az elmegyógyintézeti ápolás tartamára emelt táppénzigényt elutasította, mint törvényszerű rendelkezés, kommentálást nem igényel. Annál szélesebb körű és behatóbb megvitatás van helyén az ítélet megokolásának ama része tekintetében, amely szerint az elmebeteg pénztári tagok kórházi ápolásával felmerülő költségeket, ha azért, mert a tagnak fizetőképes hozzátartozói vannak, a kincstár nem viseli azokat, a pénztár, helyesebben az Országos Pénztár tartozik megfizetni. A megokolás szerint abban az esetben, ha a tag nem minősíthető fizetőképes hozzátartozók nélkül álló személynek s ekként az államkincstár nem födözi az elmegyógyintézeti ápolási és esetleges szállítási költséget, akkor a pénztári tagságból folyólag elvitathatatlan kötelezettsége a pénztárnak az ápolási költségeknek a törvény határai között való viselése s durva jogsérelem volna ily esetben az 1898. évi XXI. t.-c. 9. §. b) pontjának oly félremagyarázása, mintha az 1907- évi XIX- t.-c. 59. §-ával összeütközőén a pénztári tagokra vonatkozólag is ezek fizetésképes hozzátartozóit lehetne az elmegyógyintézeti ellátás költségeinek viselésére kötelezni. A Hivatalnak szokatlanul apodiktikusan és élesen hangzó megállapítása nem riaszt vissza attól, hogy vitassam^ a pénztáraknak a szóbanforgó esetekből eredő fizetési kötelezettségét. Álláspontomban támogat a pénztáraknak eddig követett gyakorlata és az ápolási költségek viselésének kérdésében határozásra hivatott közigazgatási hatóságok ítélkezése, amely utóbbiakról pedig köztudomású, hogy nem fukarkodnak a pénztárak terhére való költségmegállapításokkal, ha erre törvényes rendelkezések, vagy csak lehetőségek is vannak. Már pedig tudtommal a közigazgatási hatóságok is azon esetekben, amikor fizetőképes hozzátartozókkal biró pénztári tagok után felmerült elmegyógyintézeti ápolási költségeknek fizetéséről volt szó, nem a pénztárt marasztalták, hanem a hozzátartozóktól követelték a költségek megfizetését. Szerintem ez az eljárás felel meg a törvény betűinek és intencióinak. Az 1898: XXI. t.-c. 9. §-ának indokolása rámutat azokra a nagy közegészségügyi és közgazdasági érdekekre, amelyek amellett szólnak, hogy a vagyontalan bujakórosok és trachomások ápolási költségeit az államkincstár fedezze és azok a fizetőképes hozzátartozókra, vagy a betegsegélyző pénztárra át ne háríttassanak. Ugyanezek a szempontok — bár külön kiemelve nincsenek — indokolják az elmebetegek ápolási és szállítási költségeinek lehetőleg a kincstár részéről való fedezését is. A hivatkozott törvény 9. §-ának b) pontja kifejezetten utal arra, hogy az államkincstár csak abban az esetben fizeti az utóbb említett költségeket, ha az ápoltaknak fizetésképes hozzátartozóik nincsenek és a szakasz utolsó bekezdése szerint az a) és b) pont eseteiben felmerülő költségeket akkor is a kincstár fizeti,