Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1913 / 2. szám - Magántisztviselők szervezkedése
Munkásügyi Szemle 79 nosítani, rég elmúlt. Ma már átlátják, hogy nemcsak a munkásosztálynak van szüksége helyzetének szociálpolitikai javítására, hanem más osztályoknak is, ezek között elsó' sorban a kereskedelmi alkalmazottak és a magántisztviselők széles rétegének. A fejlődés a magántisztviselők között is igen kis rétegre szorítja össze azokat, akik munkajövedelmük mellett más járadékszerű, vagy egyéb munkanélküli jövedelmet élveznek. A nagy tömegnek nincs ma kilátása arra sem, hogy az önálló gazdasági alanyok közé emelkedjék fel, hanem egész gazdasági létének a munkaviszony az alapja. Amint a munkásoknak, azonképpen a magántisztviselőknek is arra kell törekedniük, hogy a viszony feltételei a lehető legkedvezőbben alakuljanak reájuk nézve. Ez azonban csak kivételképpen múlik az egyén tulajdonságain és iparkodásán. Eltekintve attól, hogy az egyes hivatalnok még akkor is ki van szolgáltatva a munkaadó önkényének, ha az abban a helyzetben van, hogy egyéni képességeiről személyesen meggyőződjék (kisebb üzletek, irodák), a kapitalisztikus fejlődés a nagyüzemet juttatva túlsúlyra, a kereskedelmi hivatalnokok százaival szemben is egyre nehezebb lesz az egyénileg megkülönböztető elbánás. A munkanemek és evvel a fizetések éppúgy, mint a nagyüzemi munkások körében mindinkább sablonos kategóriákba sorozódnak, amelyeket többnyire helyettesíthető munkaerőkkel lehet betölteni. Egyes régebben különösen minősített munkaköröket, pl. gyári művezetők teendőit számos részteendőre bontják és egy-egy ugyancsak könnyen helyettesíthető tisztviselőre bízzák. A modern magántisztviselőre nézve mindezen okoknál fogva éppoly gazdasági szükségszerűséggé válik a szervezkedés és a munkafeltételek kollektív szabályozása, mint a munkásokra nézve. Hiába érdemli meg a hivatalnok a magasabb fizetést, vagy van arra egyszerűen ráutalva, ha akad száz más állásnélküli tisztviselő, aki hajlandó a jelenlegi, vagy esetleg még olcsóbb feltételek mellett is az állást betölteni. Az sem áll általánosságban, hogy a magántisztviselők helyzete sokkal kedvezőbb, mint a munkásoké és így nincs is annyira szükségük a helyzetüket javító mozgalmakra. Amiként a munkásosztályban vannak ma már rétegek, amelyeknek életmódja megfelel a középosztály alsó rétegeinek, azonképpen a magántisztviselőknek, de kivált a fiatal emberek és nők százainak mélyen a születésüktől fogva megszokott jobb életmód és életformák alatt kell élniök, ha egyszer erre a pályára szánták el magukat. Az a tanács, hogy a szellemi munkások e tábora önként srófolja le igényeit és sűlyedjen osztályának megszokott életszínvonala alá, rövidlátó és kilátástalan. De még ha ezt is vitatták egyesek, hogy a magántisztviselőknek nincs szükségük a szervezkedésre helyzetük megjavítása végett, senkisem tagadhatja, hogy a folyton dráguló és változó létfeltételekre való tekintettel életszínvonaluk fenntartása és mai helyzetük esetleges megvédése kényszeríti úgyszólván rájuk is az organizációt. Az egyre hatalmasabb, kevesebb és így könnyebben egyesülő munkaadóval szemben tehát a magántisztviselőknek szükségük van a szociálpolitika két fő szervére: a közhatalom beavatkozására és az önsegélyre. Ellentmondásnak látszik, de mentől erőteljesebb a szervezkedés, annál inkább számíthat a magántisztviselő-osztály a törvényhozás beavatkozására is és mentől nagyobb hatalmat képvisel a szervezet, annál inkább tekinthet is egyúttal el tőle. A magántisztviselők jogviszonyai a maguk bonyolultabb, egyéni esetenkint eltérő jellegük folytán ugyanis soha annyira általános jogszabályokkal megköthetők nem lesznek, mint a közönséges munkaviszony. A szervezkedés a maga individualizáló diplomáciájával sokkal többet érhet el az egyes üzemek tisztviselői számára, mint a minimumra alapozott törvényes intézkedés. Bár a kereskedelmi alkalmazottak helyzete egynémely tekintetben különbözik a bérmunkásosztálytól (több réteg, több kilátás az önállósulásra, nehezebb helyettesíthetőség), lényegileg ugyanabban