Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 2. szám - Magántisztviselők szervezkedése

80 Munkásügyi Szemle az ellentétben állanak munkaadóikkal, mint a munkásosztály és ezért lényegileg ugyanazokat a békés (kollektív egyezkedés) és harci eszközöket (sztrájk, bojkott) kénytelenek a munkaadókkal szemben alkalmazni, hogy panaszaik (kevés fizetés, hosszú munkaidő, a szellemi tulajdonuk kisajátítása, méltánytalan szerződési kikötések, aminő különösen a versenyzáradék stb.) orvoslást nyerjenek. Míg a munkások szervezkedési jogát, hosszas heroikus küzdelmek után, ma már elvileg az egész világon elismerik a munkaadók és a közvélemény, a kereskedelmi alkalmazottaknak ezt a jogát még erősen kétségbe vonják és sok támadásban részesítik. És ennek az állapotnak nagy mértékben maguk a magántisztviselők az okozói. Sok ideig és részben még ma sem érzik magukat egy azonos érdekű munkáscsoportnak, szakmailag és apró töredékekben szervezkedtek, beérték a kölcsönös segély hasznos, de nem kielégítő intézményeinek létesítésével és politikájukat a munkaadókkal szemben ama kevesek ideológiájától vezettették, akiknek még megvan a kilátásuk arra, hogy önállókká váljanak, vagy egyéni kiválóságukkal a nagy tömeg fölé emelkedjenek. Valahányszor tehát különösen újabban ez a tömeg a maga többé-kevésbbé azonos érdekeinek igyekszik erőteljesebben érvényt szerezni, e mozgalom a munkaadók részéről már mint minden új jelenség is, erős visszautasításra talál. De visszautasításra talál főleg azért is, mivel hiányzik még a kereskedelmi alkalmazottaknak az az átfogó szervezete, amely a szervezett emberek helyettesítését szervezetlenekkel legalább oly mértékben kizárná, mint a munkásmozgalom terén. Még könnyebb a szervezkedési jog megtámadása, bizonyos egyesületekbe tartozó alkalmazottak bojkottálása, ha a munkaadók maguk veszik igénybe azt az alkalmazottaktól megtagadott jogot, hogy érdekeik védelmére egyesüljenek. A titkos munkaadó-koalíciók fekete listái különös nehézséget jelentenek a szervezkedésre, nevezetesen annak előharcosaira nézve. Jogi szempontból a kereskedelmi alkalmazottak és magántisztviselők szervezkedésének a szabadsága éppannyira kétségeken felül áll, mint a munkásoké. Nálunk, ahol az egyesülési jog a szokásjogban gyökerező szabadságjog, az alkotmány sarkalatos része, külön törvényi elismerésre nincs is szükség ; ellenkezőleg e jog minden korlátozására van szükség törvényes intézkedésre. Ilyen korlátozást azonban az ipartörvénynek idevonatkozó 162. és 164. §-ai nem tartalmaznak, csak azt mondják ki, hogy az alkalmazottaknak a munkafeltételek kollektív szabályozására irányuló összebeszélései jogérvénynyel nem birnak. E szakaszok, sajnos, csak a kényszert tiltják, büntető szankció mellett, amelyet valakire kifejtenek, hogy egy szervezethez csatlakozzék, de nem tiltja azt a kényszert, amelyet valakire avégből fejtenek ki, hogy ne csatlakozzék egy szervezethez. Az egyesülési jog tehát a polgároknak oly fontos közjoga, amelyet jelenleg kellő jogi védelem nem biztosít. A magánjogi védelem azon a címen, hogy a munkaadó jogtalanul bocsátja el alkalmazottját — talán a jó erkölcsök elleni vétség címén — azért nem kielégítő, mivel az elbocsátás okát könnyen el lehet palástolni és a nyílt bevallás esetén is nehezen lehet az alkalmazott közvetlen vagyoni megkárosodását kimutatni- A szervezkedési szabadságot, mint fontos közjogot, véleményem szerint büntetőjogi védelemben kellene részesíteni, mint az egyéni szabadságot általában, a választójog szabad gyakorlatát, a vallás szabad gyakorlatát stb. A büntetőjognak kellene tehát gondoskodnia arról, hogy amennyiben egy munkaadó, vagy többen összebeszélés folytán objektíve megállapítható módon avval szorítják meg alkalmazottaiknak szervezkedési jogát, hogy annak gyakorlása esetén elbocsátással fenyegetik meg őket, megfelelő büntetés alá esnek. Megjegyzem, hogy a munkások és a magántisztviselők szervezkedési jogának biztosítását nem annyira e büntető szakasznak, — amelyet mindenkor könnyen ki lehet majd játszani — gyakori alkalmazásától, mint