Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 24. szám - Az ipari betegségek biztosítása. 2. [r.]

Munkásügyi Szemle 865 üzemben az ipari baleset legalább is annyira hozzátartozik az üzem természetéhez és legalább is annyira előrelátható, mint az ipari betegség szempontjából veszélyes üzemben az ipari megbetegedés. Sőt tovább megyek. Az ipari megbetegedés az esetek igen nagy részében még biztosabban hárítható el bizonyos óvórendszabályok által, mint az ipari balesetek, amelyekről kitűnt, hogy egy részük teljességgel elháríthatatlan. Azt látjuk tehát, hogy ipari megbetegedések biztosítása szempontjából eme betegségek és az ipari balesetek közt mélyen járó, elvi eltérés nincs, kitűnik ez már abból is, hogy az ipari betegségek egy részét be is vonták már a balesetbiztosításba ott is, ahol egyébként az ipari megbetegedések általános biztosításáról eddig hallani sem akartak. A szociális balesetbiztosítás alapgondolata az a törekvés, hogy az a súlyos kockázat, mely a veszélyes ipar gyakorlásával jár, a gazdaságilag gyenge munkás vállairól levétessék. Ennek az alapgondolatnak semmi köze a baleset hajszálhasogató fogalommeghatározásához, ezt az alapgondolatot nem lehet és nem szabad elhomályosítani a »hirtelenség«, vagy »előre nem láthatóság« fogalmának előtérbe tolásával. Az a munkás, aki foglalkozási betegségben betegedett meg, vagy pusztult el, igen gyakran, majdnem mindig tudatlanságának áldozata, igen gyakran fogalma sincs arról, milyen veszélyeknek teszi ki magát az egészségre ártalmas üzemben. Kétségtelen az, hogy ha egy bizonyos díjazásért bizonyos munkamennyiséget ad, úgy ő ezzel az ipar különös veszélyességének kockázatát nem vállalta önként magára. És ha ezt gazdasági gyengeségének kényszere alatt mégis megtette volna, úgy ez jogilag egész bizonyosan erkölcstelen szerződésnek tekintendő. Annyival is inkább, mert tapasztalataink szerint éppen a legveszélyesebb iparokban dolgoznak feltűnő számban asszonyok, gyermekmunkások, gyakran igen alacsony bérek, valóságos éhbérek mellett. A hivatásos betegségek kártalanításának szükségessége és jogossága tehát nem is lehet kétséges, legfeljebb arról lehetne szó, hogy e megbetegedések biztosításának formáját állapítsuk meg. Az egyetlen megnyugtató megoldás ezeknek a megbetegedéseknek bevonása a kötelező balesetbiztosításba. A munkaadó szavatossága nem bizonyult kielégítőnek. A szavatosság az egyes munkaadóra nehéz terhet rótt, a munkásra nézve is gazdasági hátrányok forrásává lett bizonyos esetekben. Kártalanított munkásokról fekete listákat vezettek ; mielőtt a munkást felvették, alapos orvosi vizsgálatnak vetették alá, gyengébb és idősebb munkásokat mindenféle munkából kizártak. A betegség esetére való biztosítás sem felelt meg az ipari betegségek biztosítása szempontjából. A foglalkozási betegség következtében állandóan munkaképtelenné lett munkás akkor is kártalanításra szorul, ha gyógykezelésre már nincsen semmi szüksége, vagy ha igénybe vette teljesen a betegsegélyezés által nyújtható törvényes segélyt és így nem részesülhet többé gyógykezelésben. A törvényes rokkantbiztosítás sem elegendő az ipari megbetegedések által okozott károk kártalanítására. A rokkantbiztosítás a teljes munkaképtelenség esetében kártalanítja a munkást, részleges munkaképességcsökkenésnél felmondja a szolgálatot. Az ipari betegségben szenvedő munkás visszamegy tehát veszélyes iparához és végre is belepusztul iparába. A gyakorlati tapasztalat és a meggondolás is ezeknek a megbetegedéseknek a balesetbiztosításba való bevonását követeli. Biztosítástechnikai szempontból jegyzem meg, hogy külön biztosítási ág szervezése kivihetetlen. A foglalkozási betegségek miatt kártalanításra szorult esetek száma aránylag igen kicsiny. Ilyen biztosítás igazgatási költségei aránytalanul nagyok volnának, mert a kicsiny kockázat következtében a járuléknak sem szabadna magasnak lennie. 1909-ben Angolországban 7 és fél millió volt a baleset esetére biztosított munkások száma.