Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 23. szám - Az ipari betegségek biztosítása

830 Munkásügyi Szemle a jogérzést s így látunk kísérleteket a német jogszolgáltatásban arra, hogy a balesetbiztosítás az ipari megbetegedések bizonyos csoportjaira kiterjesztessék. A 213/1486. számú R. Á. Ítélet a lépfenét, melyet belégzés vagy bőrsérülés útján a szervezetbe került lépfene bacillussal való fertőzés okoz, balesetnek ismeri el. Ausztriában 1893 december 2-án hozott választott bírósági Ítélet ismerte el a lépfenét balesetnek, Franciaországban a semmítőszéknek 1903 november 3-án hozott ítélete, Angolországban 1904 november 13-án hozott Ítélet, Magyarországon a munkásbiztosítási joggyakorlat kezdettől fogva ismeri el a lépfenét, amely kétségtelenül ipari megbetegedés, balesetnek. A hirtelen, vagy nem túlságosan hosszú időközben keletkezett ipari mérgezéseket is bevonták a balesetbiztosításba, elismerték őket baleseteknek. A baleset fogalmának lényeges tartozéka gyanánt fogják fel a »hirtelenséget« és mert sok ipari mérgezés, mely feltétlenül baleset folytán lép fel, a szónak közkeletű értelmében is, nem egészen hirtelen keletkezik, a joggyakorlat kénytelen volt a hirtelenség fogalmát kitágítani, előbb órákra, később egy munkaszakra, végül néhány napra. De a joggyakorlat ilyen emberséges alakulása sem volt képes megszüntetni azt a lehetetlen ellentétet, hogy az ipari megbetegedésben, ólommérgezésben, foszfornekrózisban elszerencsétlenedett munkás segély nélkül az utczára került, míg ugyanabban az üzemben dolgozó munkástársa, ha szintén az üzem veszélyességében rejlő ok miatt elvesztette két ujpercét, megkapta kártalanítását. Sőt a német emberséges joggyakorlat még jobban kiélezte ezt az ellentétet. Mert ellentmondó Ítéletek keletkeztek és mert előfordúlhat, hogy ugyanegy ipari mérgezésben elszerencsétlenedett két munkás közül az egyik megkapja a kártalanítást, ha bebizonyíttatta, hogy betegsége egy-két nap alatt keletkezett, a másik segély nélkül marad, mert nála ugyanaz a mérgezés valamivel hosszabb idő alatt vált végzetessé. Az ilyen esetek jogi abszurditása megvilágította azt a tényt, hogy a kártalanítás alapját képező baleset fogalmának nem lehet döntő jelentőségű ismérve az idő rövidsége. Jogbizonytalanság állott be, mely végül a fent közölt törvényszakasz megalkotásához vezetett. Az új német birodalmi biztosítási törvény legfontosabb újításainak egyike az, hogy az ipari betegségek kártalanítását a balesetbiztosítás terhére jogosnak ismerte el. A szövetségi tanács aránylag kis testület. Feltehető tehát, hogy a kártalanítandó betegségek listája túlhosszú tárgyalások nélkül lesz megállapítható. Bár a szövetségtanács összetételénél fogva egyébként nem a legalkalmasabb testület a törvény rendelkezésének keresztülvitelére, a jogelv kodifikálása maga is jelentős eredmény és biztosítja azt, hogy az ipari betegségek kártalanítása megnyugtató formában válik gyakorlattá. Svájcban az 1911. julis 13-án hozott, a munkások betegségi és balesetbiztosítását szabályozó szövetségi törvény rendezi a hivatásos betegségek biztosításának kérdését is. E törvény 68. §. így szól: »A szövetségtanács megállapítja azoknak az anyagoknak jegyzékét, melyeknek előállítása, vagy használata bizonyos veszedelmes betegségeket okoz. E törvény értelmében üzemi balesettel egyenlő elbírálás alá esik az a megbetegedés, amely biztosításra kötelezett üzemben kizárólagosan, vagy túlnyomóan a fentemlített jegyzékbe felvett anyag behatása következtében állott elő.« Ennek a törvénynek az ipari betegségek biztosítása szempontjából különös jelentősége van. A Svájcban ugyanis az ipari megbetegedések eddig is be voltak vonva a sociális biztosításba. Az 1881. június 25-iki szavatossági törvény a munkaadó szavatosságát kiterjesztette a szövetség-tanács által megjelölt bizonyos üzemekre és az ezekben végzett munka következtében előállott ipari megbetegedésekre is. Ezt a törvényt, mely csak a gyári üzemre vonatkozott, az 1887. április 26-iki szövetségi törvénynyel a kisiparra is kiterjesztették. A szövetség-tanácsnak 1901. január 18-án kelt