Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 2. szám - A munkásbiztosítás hatásköri kérdéseiről

54 Munkásügyi Szemle Ezúttal tehát egyrészt az országos munkásbiztosító pénztár, másrészt a hivatal, mint felügyeleti hatóság viszonyát tartva kizárólag szem előtt, a félreértéseknek a törvény 98. és 168. §-ainak világánál el kell oszlaniok. Az eló'bbi §. szerint a biztosítást, és pedig mind a betegségi, mind a baleseti biztosítást az országos munkásbiztosító pénztár teljesíti; az utóbbi §. szerint pedig a hivatal felállításának, a bíráskodáson kívül, célja »a pénztárak feletti állami felügyelet és ellenőrzés gyakorlása«. Ha nem is veszszük figyelembe a törvénynek mind azokat a különleges rendelkezéseit, amelyek egy-egy irányban kifejezetten is megállapítják és elhatárolják a hivatalnak és az országos munkásbiztosító pénztárnak vonatkozó jogkörét, az idézett két általános szabály irányelve kétségtelenné teszi, hogy a fennálló jogállapot ez: az országos pénztár cselekszik, intéz, igazgat, a hivatal vigyáz, felügyel, ellenőriz. E felügyeleti jogkör nem merül ki azonban a puszta meglátásban, megállapításban. A törvény mélyre nyúló jogokkal ruházta fel a hivatalt a végből, hogy az észlelt szabálytalanságokat és helytelenségeket saját hatalmi eszközeivel kiküszöbölhesse, sőt a törvény a pénztárnak bizonyos, fontosabb természetű intézkedéseit végrehajtani sem engedi, amíg a hivatal ezeket jóvá nem hagyta. Amily téves tehát azok nézete, akik a hivataltól azt várnák, hogy a nap minden órájában atyai gondokkal törje a fejét azon, hogy ki legyen a pénztár ügyvezetője Piripócson és egyebütt, éppen oly messze kalandoznak a törvénytől azok, akik a hivatalnak azt a nagy kényelmet szeretnék megszerezni, hogy bölcs rezignációval elmélkedjék a »gyakorlati férfiak« munkásboldogitó tettein. Igenis, intézzen, igazgasson, serénykedjék, gazdálkodjék a pénztári önkormányzat, de viszont ne áltassa magát azzal senki, hogy akár a jelenlegi törvény akarhatta volna, akár bármely netáni ujabb törvény akarhatná, hogy az államhatalom tétlen, tehetetlen szemlélője legyen a munkásbiztosítást intéző tényezők, az önkormányzat minden fényeinek. Ma már ez túlhaladott dolog és számtalan megtörtént esettel bizonyítható, hogy még azok is, akik nem egyszer pereat-ot kiáltanak »a felesleges, a kerékkötő« hivatalra, segítségért mégis ide fordulnak, amikor máshol már nem tudják dűlőre juttatni vélt igazukat. Tünetszerű megnyilvánulása ez annak a mélyen gyökerező igazságnak, hogy minél többet törődik az állam a szociális kérdésekkel, minél több intézményt létesít vagy támogat az egyes társadalmi osztályok javára, annál inkább megnyeri ezeknek az osztályoknak bizalmát, annál inkább és annál szívesebben látják benne jogaik forrását, védpajzsukat. Az állam feltartóztathatlan szocializálódásának folyamata és következménye ez. Ennek az igazságnak kell az érdekelt tényezők köztudatát áthatnia és ha ez bekövetkezik, sokkal biztosabban elérhető lesz a békés, harmonikus működés, mint a hatáskörök merev szétválasztására törekvő mindenrendű irott szabályokkal. Ha meggondoljuk, hogy Németországban és Ausztriában, a mieinkhez legközelebb álló viszonyok között és a mi törvényünkben megállapított hoz hasonló állami felügyeleti jogkör dacára, aránylag mily kevés komoly öszeütközésre nyilt alkalom, úgy lehetetlen elzárkóznunk attól a föltevéstől, hogy itt nem a szabályban, hanem annak alkalmazásában van a hiba. Pedig egyebütt is tudatában vannak a kérdés kényes mivoltának. De egyik részen a szociálpolitikai tudás és tapintat, másik részen az állami