Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 2. szám - A munkásbiztosítás hatásköri kérdéseiről

52 Munkásügyi Szemle ségeket, hogy ne a törvény módosítására, hanem végrehajtásának tökéletesítésére irányítsák törekvésüket és befolyásukat. Minden egyébtől eltekintve, leginkább bizonyítja ezek igazát a gyakorlat próbája. Bármily nehéz akadályokat gördítettek ugyanis a törvény céljainak megvalósítása elé különböző' szociális, gazdasági és közhatalmi tényezők, bármily küzdelmeket kellett is a munkásbiztosítás szolgálatában álló szerveknek folytatniok törvényes céljaik megvalósítása érdekében, a munkásbiztosítás él, fejlődik, gyümölcsözik, törvényalkotta szervei pedig egyre mélyebben bocsátják gyökereiket állami és társadalmi szervezetünk rendszerébe. A törvénymódosítási koraszülött felbuzdulás meddő maradt tehát. Az a hátránya azonban mégis bekövetkezett, hogy a figyelem a reális szükségletektől némileg elterelődött és kigondolt reformeszmékre vetette magát, ellenben nem fordítottak kellő gondot azokra a súlyos bajokra, amelyek megelőzése semmiféle utópisztikus törvénymódosítást nem, hanem a meglévő törvény okos végrehajtását és az illetékes szervek körültekintő, gyakorlati jellegű intézkedéseit igényelte. De mintha még sem ért volna véget a tévedések tragikomédiája. Azt kellene hinni, hogy a szerzett tapasztalatok után alig lehet a mi munkásbiztosításunknak égetőbb kérdése, mint az ijesztő mérvben felszaporodott betegségi biztosítási járulékhátralékok behajtása és az ezek révén a pénztárt fenyegető anyagi csőd elhárítása, továbbá az orvosokkal tartósabb békét biztosító megegyezés létesítése, a késedelmes üzembesorozás kárainak lehető eloszlatása és a biztosítási tartalékalapok biztonságba helyezése, a baleseti sérültek járadékigényének az eddiginél gyorsabb kielégítése stb. Mindezek dacára úgy látszik, hogy az elmékben még most sem annyira ezeknek a gyakorlati, nagyfontosságú kérdéseknek helyes megoldása, mint inkább az kísért, hogy a törvényben állítólag meg nem oldott hatásköri kérdések miként rendeztessenek. Erre vall legalább egyik érdemes és munkásbiztosítási kérdésekben kiválóan jártas országgyűlési képviselőnek a költségvetési vita során nyilvánított abbeli kívánsága, hogy »a miniszter merész és bátor kézzel nyúljon a törvény végrehajtásához és az eredeti felhatalmazás alapján mindenekelőtt tisztázza a hatáskörök kérdését«. Ezt a tanácsot jogszerűen kivihetőnek nem tartom. Nem gondolok itt első sorban arra a közjogi tanra, amely azt állítja, hogy a kormány a törvényes felhatalmazás alapján kiadott rendeletét, újabb törvény felhatalmazása nélkül, nem módosíthatja és amely szerint tehát a kormány a felhatalmazásból merített jogkörét a rendelet egyszeri kibocsátásával ki is meríti. Nem erre gondolok első sorban, noha ez is komoly aggályl kelt a netáni új rendelet kibocsátásával szemben. Arra akarok inkább reámutatni, hogy a rendelet kibocsátása ellen magából a munkásbiztosítási törvényből merített elvi okok is szólnak. Nem látom be, miként lehessen a törvény életbeléptét követő ötödik évnek is csaknem leteltekor kormányrendelettel szabályozni olyan hatásköröket, amelyeknek részint felügyeleti úton, részint a bíráskodás irányító hatásával leendő rendezését éppen azért bizta a törvényhozás a kormánytól hivatali ténykedéseiben független hatóságra, hogy ettől a napi politika szempontjai távoltartassanak ? Vitatható lehet, hogy a törvénynek ez az alapeszméje államhatalmi szervezeti szempontokból helyes-e. Kétségtelen azonban, hogy a törvény ezt akarta.