Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 20. szám - Reformatio in pejus a munkásbiztosítási perben

720 Munkásügyi Szemle éppen a munkásbiztosítási igények alapját képező tények és szakkérdések megítélése oly sokoldalú felfogásra enged tért, hogy kétely merülhet fel arra nézve, vájjon a felső bíróságnak formailag mértékadó döntése az osztó igazság érvényre emelésében is felette áll-e az alsófokú határozatnak ? IV. Tagadhatatlanul vannak esetek, amikor szükségesnek mutatkozik, hogy valamely alsófokú határozatban foglalt nyilvánvalólag téves rendelkezés orvosoltassék. E tekintetben tényleg különbséget kell tenni a tisztán polgári jellegű követelések és a munkásbiztosítási igények között.^ Míg az előbbiekre vonatkozó jogellenes birói döntés jogerőre emelkedése csak egyéni érdekköröket érint, addig a közérdek súlyos sérelmével járhat és a közvagyon megterhelését jelenti, ha valamely munkásbiztosítási igény alap nélkül állapíttatik meg. Gondoljunk csak arra az esetre, amikor a pénztár hiányos vagy téves adatok alapján olyan egyén vagy örökösei részére állapít meg életfogytiglan járadékot, akiknek arra igényjogosullságuk nincsen. Ha az ily tárgyú pénztári határozat felebbezés hiányában jogerőssé is válik, nem kivánatos-e a közintézményt terhelő, alap nélküli kötelezettség megszüntetését eredményező jogorvoslat? Történhetik fordítva is, tudniillik, hogy az igénylő felet éri felebbezéssel nem orvosolható jogsérelem. A 4. sz. teljes ülési határozatnak meghozatalakor az ilyen esetek lebeghettek szem előtt. Ezeknek a jogsérelmeknek orvoslására azonban a teljes-ülési határozatban foglalt remedium elégtelen és célra nem vezető. És annak a néhány határozatnak reparálása, mely miatt az Állami Munkásbiztosítási Hivatal kivételes felülbírálási hatáskört vindikál, az igazságszolgáltatás érdekének kevesebbet használ, mint amennyit árt az a jogbizonytalanság, melylyel a felekre nézve a jogerősségi nyugvópontok szilárdságának és megbízhatóságának hiánya jár. Maga a teljes-ülési határozat is reámutat arra, hogy álláspontjának gyakorlati érvényesülése milyen korlátolt és tökéletlen. Elsősorban tehetetlenül áll a felsőbírói fórum bármily képtelen alsófokú határozattal szemben, ha az felebbezéssel meg nem támadtatott. Másodsorban maga a teljes-ülési határozat is elismeri, hogy csak felebbezéssel megtámadott igénypontot bírálhat felül: az ilyen igénypont fogalmi körén kivül eső bármely pénztári rendelkezés vagy alsóbbfokú bírói döntés tehát orvosolhatatlan. E korlátozásokat tekintve, ma kizárólag a -»véletlen«-től függ, hogy mely igény megítélése kerül a felsőbíróság döntése alá; és hogy ez a bíróság az igényt annak teljesen elasticus meghatározása szerint olyan •igénypontinak minősíti-e, amelyre a felebbezés vonatkoztatható ? Miután a pénztári határozatoknak legnagyobb része, különösen a pénztári érdek ellenére túlzottan méltányos rendelkezések jogorvoslattal megtámadtatni nem szoktak, a felső bíróságnak éppen ezekben az esetekben csak elvétve, kivételesen nyílik alkalma hivataíbóli felülbírálatát érvényesíteni. És abban egészen egyetértek dr. Alapy érveléseivel, hogy az Állami Munkásbiztosítási Hivatalnak az a ténykedése, mikor túlterjeszkedik a felebbezési kérelem határain, a vitás kérdésekben való ítélkezés körét átlépve, inkább a felügyeleti jogkör gyakorlásának elemeit foglalja magában. Már pedig óvakodni kell attól, hogy a bírói és felügyeleti joghatóság határai összezavartassanak. E tekintetben elvi álláspontom az, hogyha az autonóm jogkörben meghozott határozatoknak felügyeleti úton való ellenőrzése elkerülhetlenül szükséges volna, úgy a felügyelet következetes keresztülvitele folyományakép minden segélyezési és kártalanítási ügynek egész vonalon kellene felülvizsgáltatnia. Amire sem szükség nincs, sem az gyakorlatilag ki nem vihető. Ellenben, ha a felülbírálat jogorvoslattól tétetik függővé, úgy a jogorvoslattal nem élés perjogi következményeit, ha egyik ügyben, úgy a másikban is hatályosnak kell tekinteni. Az ezzel ellenkező jogállapot sze-