Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 20. szám - Reformatio in pejus a munkásbiztosítási perben

Munkásügyi Szemle 719 felebbezhetők, amennyiben ez Ítéletekkel a segélyezési igény megállapíttatik vagy megtámadtatik. Az igény megállapítása esetében tehát a nyújtandó segélyek módozataira vagy a pénzbeli segélyek nagyságára vonatkozólag további felebbezésnek nincs helye, miután ebben a tekintetben a vitás kérdések jogérvényes eldöntését az elsőtokú választott bíróságokra is teljes megnyugvással bizhatni*. Ugyanezt a jogelvet bár kevésbé világosan deklarálja az Elj. Rend. 218. §-a, amely a törvénynyel egyezőleg szintén kijelöl bizonyos hatáskört, amelyen belül a választott bírósági Ítéletek jogorvoslattal megtámadhatatlanok volnának.1) Az Elj. Rend. 54. és 221. §-ai egyértelműieg megkívánják, hogy a pénztári határozatok és a választott bírósági ítéletek ellen irányuló felebbezésekben határozott kijelentés, illetve kérelem vétessék fel arra nézve, hogy a felebbezó' fél az alsófokú fórum határozatát mely részben tartja sérelmesnek, a választott bírósági Ítéletet pedig egész terjedelmében vagy mely részében támadja meg. Mire való ez az eljárási rendelkezés, ha a felső bíróság a fél felebbezési kérelmének terjedelmét figyelmen kívül hagyja és a jogorvoslattal megtámadott igénypontot hivatalból egész terjedelmében felülvizsgálja, megállapítja vagy elutasítja. III. Feltűnő jelenség, hogy az állami munkásbiztosítási hivatal úgy a 7. sz. elvi, mint a 4. sz. teljes ülési határozataiban azt a joghatóságot, rnely szerint felülbírálati jogkörét a felek kérelmeitől függetlennek nyilvánította, csakis saját részére tartja fenn és gondosan kerülni látszott annak kijelentését, hogy ugyanez a perjogi hatáskör a választott bíróságokat is megilleti. Pedig abból, hogy az utóbbi bírói fórum Ítélkezési hatásköre, eljárási módja a felső bíróságéval mindenben egyező, okszerűen csak arra lehet következtetni, hogy a pénztári határozatok felülbírálása iránti jogkörük terjedelme sem lehet különböző. A teljes ülési határozatnak az alsófokú bíróságokat illető hallgatólagos állásfoglalása oda is magyarázható, hogy a felső bíróság a reformatio in pejus kérdésében való állásfoglalás iránti döntést magukra a választott bíróságokra bízta. De ezt a feltevést lerontani alkalmas a teljes ülési határozat megokolása, amelyben felhozott legnyomatékosabb célszerűségi argumentum az, hogy a napról-napra felmerülő jelenségek bizonysága szerint a munkásbiztosítási pénztárak határozataiba és eljárásába, valamint a csekély kivétellel csak kisebb ügyforgalommal működő munkásbiztosítási bíróságok gyakorlatába oly fölfogások csúszhatnak bele, melyek múlhatatlanul szükségessé teszik, hogy ebbe a gyakorlatba a felső bíróság a törvény helyes értelmezésének és a jogegység gyors és gyökeres biztosításának érdekében irányítólag belenyúljon. Mindenkép tiszteletet érdemlő törekvés, hogy a munkásbiztosítási perekben, hol az igénylő felek igényüknek szabatos megjelölésére és megvédésére kevésbé képesek, a másik fél pedig az igények egyforma elvek szerinti kielégítésére hivatott közpénztár, az anyagi igazság a lehető legteljesebb módon érvényesüljön s mindenki azt kapja és oly mértékben, ami igazság szerint megilleti. De vájjon ez csak a reformatio in pejus tilalmának áthágásával érhető el? Abban az érvelésben, hogy a felső bíróságnak az alsófokú tévedéseket reparálnia kell, az a feltételezés foglaltatik, hogy a felső fórum infallibilis vagy legalább is minden esetben helyesebben alkalmazza a törvényt és jobban eltalálja az igazságot.'2) Pedig ') Szorosan nem tartozik tárgyamhoz annak részletesebb kifejtése, hogy a fentemlített elsőbirósági hatáskört mennyire megszorították, sőt úgyszólván illusoriussá tették a birói gyakorlat fejleményei. Különösen egyrészt az a feltartóztathatlan jogfejlódési irányzat, amely az időleges és ideiglenes járadékfogalmak kiküszöbölése kapcsán csaknem kivétel nélkül minden kártalanítási ügyet állandó járadékügy elintézésének útjára terelt; másrészt az állami munkásbiztosítási hivatalnak állásfoglalásai, melyek szerint pl. a naponkint esedékes táppénzigényt önálló igénypontnak minősítette s így már az egy-két napi táppénzkülönbözet megállapítása vagy megtagadása jogorvoslatra nyújt alapot (1910. P. 297. sz.). Továbbá az állandó járadék tárgyában hozott választott bírósági Ítéletnek a pénztár által is elismert időleges járadékot megítélő vagy felemelő része a menynyiség kérdésében is felülbirálhatónak mondatott ki. (1911. P. 181. sz.) a) L. Heine: Zum Verbot der Reformatio in peius. — »Das R3cht.« Jahrg. 7.