Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. 4. ülés 1912. évi május hó 17-én

446 Munkásügyi Szemle megbontását kényszerítő gyakorlati okok nem követelik úgy, mint a többi pénztári szolgáltatásoknál, ott helyes a következetes s gazdaságilag is megokolt megoldásnál maradni. A centralizáció e hátrányaival viszont különben több nagy előny is áll szemben. Elsősorban az, hogy ha az országos pénztár tartja kezében az egész balesetbiztosítást, nemcsak a terhek egyenletessége, hanem a kártalanítások egyenletessége is inkább biztosítható, mint decentralizálás mellett. A kerületi pénztárak járadékot úgy megállapítani, hogy jogegység álljon elő, alig tudhatnak, több lenne a per így a bíráskodás tere kibővülne s ez nagyon sok zaklatással és temérdek költséggel járna. Az országos pénztár, mely eddig többnyire a helyi szerveinek orvosai által adott vélemények alapján döntött, ezentúl a maga egységes, az egész országot áttekintő és a munkásbiztosítási ismeretekben jártasabb, kellő színvonalon álló orvosi karával magasabb nézőpontok szerint és sokkal alaposabban tudja a keresetképesség csökkenésének fokát megállapítani, mint a dolog természete szerint kevésbbé fölszerelt helyi szervek, bármennyire emeljük is ezek színvonalát. A balesetbiztosítás terén tehát nélkülözhetetlennek vélem az országos pénztár egységes működését. A betegsegélyezés terén ellenben a siker szempontjából nem találok elvi jelentőségű különbséget, de gyakorlati különbséget sem az országos pénztárban való egységes szervezet és a territoriális pénztáraknak szövetsége között, mely utóbbit dr. Friedrich főorvos ur az osztrák pénztárak Verbandjának említésével követendő példaként állított elénk. Mind a két szervezettel egyenlő jól vélem e célt elérhetőnek. Az kétségtelen, hogy a helyi pénztárakat a betegsegélyezés terén se szabad úgy szervezni, hogy azok egységben ne tömörüljenek. A történeti fejlődés iránya azt igazolja, hogy kis szervek helyett a mai erőviszonylatokban nagy szerveket kell létesíteni. Az önkormányzat elvei általánosak, de az általános történelmi fejlődéssel szintén fejlődnek. A régi állambölcselőknek a néhány ezernyi lakosú kis városi görög államok voltak ideáljai, ma az ilyen kis államocskák operettszerű hatást keltenének. Valamikor kis gazdasági egyesülések kellő befolyást tudtak kifejteni, most csak óriási kartellek és szövetségek dominálnak. Szükséges nagy tömörülés, szükséges minél nagyobb érdekköröknek egyesítése ahhoz, hogy valamelyes hatóerővel lehessen működni. Nemcsak a balesetbiztosítás terén, hanem a betegsegélyezés terén is szükséges ez. Az egész ország egész munkaadó- és munkásosztályának szüksége van arra, hogy a munkásbiztc sítás nagy céljait folyton-folyvást propagálva, egész erejét latbavetni tudja azok sikere érdekében. A helyi pénztárak egymástól elszigetelve, odajutnának ahol valamikor voltak. Még abban az esetben is, ha valamely állami hivatal el tudná érni, az elszigetelt helyi pénztárakban, a betegsegélyezés intenzivitását, a munkásbiztosítás intézményszerű fejlesztésére képtelenek volnának ezek az elszigetelt pénztárak. Csak az a kérdés, hogy vájjon a szükséges tömörülés, az Országos Pénztár egységének alakjában, avagy pedig a helyi pénztárak szövetkezése alakjában valósuljon meg? Azt tartom, hogy a törvényünk által megvalósított tömörülési mód az Országos Pénztárban való egységesítés egészen helyes, ha a végrehajtásban az Országos Pénztár óvja és fejleszti a helyi szerveknek a munkásügyi bizottság javaslata következtében a törvény által megalkotott vagyonjogi önállóságát. Ha a helyi pénztárak az automatikus jogkörükben teljesen érvényesülhetnek, nemcsak a konkrét segélyezésekben, hanem orvosaikat, tisztviselőiket szabadon alkalmazhatják s vagyont gyűjthetnek maguknak a saját céljaikra, tagjaik helyzetének javítására, ha az a vagyoni hozzájárulás, melyet az Országos Pénztárhoz juttatnak, közös nagy alkotásokra s nem más pénztárak deficitjére fordíttatik, akkor a helyi szervek jól fognak gazdálkodni s a betegsegélyezést is jól látják el. Ezt magának az Országos Pénztárnak szem előtt kell tartani és óvni a pénztárak autonómiáját, hogy az el ne sorvadjon. Mert köztapasztalat, hogy minden unalom megöli az érdeklődést s ha nincsenek meg mindazok a nagy célok, amelyekért dolgozni érdemes, akkor itt a közöny és unalom. Ha ez bekövetkeznék, akkor az Országos Pénztár a perifériákon hatalmát elvesztené és legfeljebb a centrum néhány hatalmas emberének akaratában olvadna fel az autonómia, amit a törvény sem célzott, de az intézmény céljai sem tesznek