Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 1. szám - Az 1911. évi július hó 19-ikén kelt németbirodalmi biztosítási törvény; [2. r.]

18 Munkásügyi Szemle sok fedezésére fordíthatók. Ennek az időnek a lejárta után a tartalékalap kamataiból kell venni azokat az összegeket, amelyek a tapasztalatszerűleg jövőben a munkabérek minden 100 márkájára átlag eső felosztandó összegek további emelkedésének mellőzése céljából szükségesek. A kamatok maradványát mindaddig a tartalékalaphoz kell csatolni, amíg ez a mindenkori kártalanítási kötelezettségek fedezeti tőkéjének felét eléri. Különös esetekben a birodalmi biztosítási hivatal megállapíthatja, hogy a kamatoknak mely része fordíttassák a felosztandó összeg csökkentésére és mely része csatoltassék a tartalékalaphoz. Ugyanígy a birodalmi biztosítási hivatal állapítja meg azt is, hogy a mindenkori kártalanítások tőkeértékét miként kelljen megállapítani. Haladásként kellett tekinteni, hogy a kártalanítási kötelezettségek kiszámítása nem történik, miként eddig, a biztosított személyek száma szerint. Az »átlag alkalmazott biztosított személyek« száma azonban teljesen határozatlan és ingadozó volt. Minden üzemben szünet nélkül változik a létszám. Statisztikai célból, miként Wenzel kiemeli, összehasonlítható számok elérése végett a »teljes munkás« (Vollarbeiter) fogalmát állították fel, akiknek számát minden üzemben akként állapítják meg, hogy az egy-egy évben teljesített munkanapok számát 300-zal osztják. Az »átlag foglalkoztatott személyek« száma alatt ellenben a szabályszerű üzleti forgalom mellett és teljes üzem idején alkalmazott munkások számát kell érteni, tehát idényüzemekben (építési üzem, cukorgyárak, szeszgyárak, jégtermelési üzemek stb.) a főtevékenység idején alkalmazott személyek számát. Ez a szám azonban mindennapi ingadozásoknak van alávetve és ezért megállapítása többé-kevésbbé önkényes, amint hogy az egyes szakszövetkezetekben teljesen különböző elvek szerint is történik. Az eddigi törvény az egyes szakszövetkezetek tartalékolásának nagyságát teljesen gépileg és kártalanítási kötelezettségeire való tekintet nélkül állapította meg és pedig az egyes tartalékalapok mindenkori állagának százalékos tételeiben, amely tartalékalapok a jelenlegi szabályozás életbelépte idején, 1900. évben, az egyes szakszövetkezeteknél igen különböző nagyságúak voltak. Ha valamely szakszövetkezetnek az előbb említett évben aránylag nagy tartalékalapja volt, a 34. §. kötelezte, hogy ezeket az összegeket ugyanabban az arányban tovább is felemelje. Ezzel ellentétben az 1909. évi tervezet a tartalékalapokhoz való hozzájárulások nagyságát csak a kártalanítási kötelezettségekhez való aránytól kívánta függővé tenni, akként, hogy a tartalékok nagysága az 1921. évben fizetendő kártalanítási összeg háromszorosában állapíttassák meg. Eddig az időpontig kellett volna tehát létrejönni a kiegyenlítődésnek, amely azonban a legközelebbi évekre igen különböző igényeket támasztott volna az egyes szakszövetkezetekkel szemben. Wenzel rámutatott, hogy egyes szakszövetkezeteknek, mint a cukoriparszakszövetkezetnek, a 34. §. hibás rendezése következtében már most is olyan tartalékuk van, amely a fizetett kártalanítási összegeknek csaknem négyszeresét teszi és az 1921. évre vonatkozólag megállapított követelmények mértékén már is túlmegy, míg mások, így a mészárosipari szakszövetkezet és a finom mechanikai ipari szakszövetkezet, csak olyan tartalékalapokkal rendelkeznek, amelyek nem haladják meg lényegesen a kifizetett kártalanítási összegeket. Amíg előbbiek a legközelebbi 12 évre felszabadulnának a további tartalékolástól és meglevő alapjuk kamatait járulékaik csökkentésére fordíthatnák, addig utóbbiak kénytelenek volnának tagjaiktól jelentékeny áldozatokat követelni avégett, hogy a törvény követelményeinek az 1921. évig megfelelhessenek. Itt azután a birodalmi biztosítási hivatal említett jogának kellene érvényesülnie a tartalékolás időtartamának és nagyságának kivételes meghatározása tekintetében. Az előző javaslat további előnye abban volt, hogy a tartalékok legmagasabb összegét a kártalanítási kötelezettségek fedezeti tőkéjének felére korlátozta és hogy 1922. évtől