Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 11. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozása. III. ülés 1912. évi május hó 9-én

Munkásügyi Szemle 403 tett kézzel tűrjük, hogy az egészségesek megélhetési törekvései érvényesülnek első sorban, még pedig kimaradhatlanul a betegek rovására. Ezen segíteni kell, itt kell egy helyes utat találni, mert másképp bármily erőteljes segélyforrásokra teszünk is szert, a csőd véglegesen elkerülhető nem lesz. Ilyen nagy intézménynyel csak kitartó és nagy munkával lehet tartós eredményt elérni, és majd ha az intézmény teljesen kiépül és céljának jobban megfelel, akkor más hangulat is fog keletkezni és azért ezeket a követeléseket józanul mérsékelni kell, mig az intézmény kellőkép megerősödve és a beteg munkások ellátását teljesen megvalósítva, képes lesz az ennek a célnak szolgálatában álló érdekeltségről is intenzivebben gondoskodni. Rá kell még térnem egy olyan kérdésre is, melyet több előadó érintett: ez az az ellentét, mely az Országos Pénztár és a helyi szervek között a hatáskörök összeütközése tekintetében, illetőleg az olyannyira féltett autonómia kérdésében felmerült. Én úgy vélem, hogy teljesen mindegy, vagy legalább is nagyon alárendelt jelentőségű, hogy milyen munkakörben találkoznak a szervek, nézetem szerint csak az a fontos, hogy a beteg munkás gyógyíttassék meg és kellőkép elláttassék; hogy ezt milyen úton-módon érjük el, vagy tudjuk megvalósítani, az teljesen közönyös. Itt ugyanaz a féltékenység jut kifejezésre, mint amilyen az Állami Munkásbiztosítási Hivatal és az Országos Pénztár között áll fenn. Nem kutatom az okokat, hogy honnan ered, de bízom a jövőben, hogy ezek a bajok is meg fognak szűnni, mert ha majd az ügyek helyes útra terelődnek, akkor az Országos Pénztár sem fog minden dologba beavatkozni, hisz most is főleg azért avatkozik be — a helyi szervek dolgába — mert attól fél, hogy a gazdálkodás még rosszabb lesz; mihelyt a kerületi pénztáraknál a helyzet javulni fog, az Országos Pénztár is kerülni fogja a csekély dolgokba való beavatkozást. Egy igen fontos kérdést érintett az előadó úr, melyhez néhány megjegyzést óhajtanék fűzni és ez a kerületi pénztárak jelenlegi szisztémája mellett való érvelés. Ha közelebbről vizsgáljuk a kérdést, azt tapasztaljuk, hogy a territoriális beosztás rendszere nem hozta meg a munkásbiztosításnak azokat az áldásos gyümölcsöket, melyeket tőle vártunk: sőt kétségtelennek látszik, hogy ez a szisztéma tökéletes betegellátást létrehozni képtelen, a munkások ugyanis óriási területen szétszórva laknak s ez a körülmény lényegesen megdrágítja a beteg munkások ellátását. Nézetem szerint sokkal helyesebb volna ezeket a nagy territoriális egységeket tovább nem fejleszteni, hanem inkább azt a kisebb pénztári egységekből alkotott szisztémát és azt a bizonyos tekintetben családias karakterű biztosítást kell behozni, mint amilyen Németországban van. Ott ugyanis olyan nagy területi egységek, mint amilyenek a mi kerületi pénztáraink, egyáltalában nincsenek; vannak községi kezelésben tartott pénztárak, tehát helyhez kötött pénztárak, vannak helyi pénztárak és nagy számban gyári vállalati pénztárak s ha azt látjuk, hogy éppen ezek a pénztárak, melyek kisebb körre terjesztik ki 3 űködésüket, valóságos diadalútban törnek előre; ha azt látjuk, hogy Németországban 1885 óta 1909-ig a vállalati pénztárak száma 5.400-ról 8.000-re emelkedett és ezek mellett az Ortskrankenkasse-k száma 3.600-ról 4.800-ra emelkedett : úgy ezzel bebizonyítottnak vélem, hogy arra kell törekedni, miszerint a munkásbiztosító pénztárakat, mint egységeket lehetőség szerint kis területre és intenzív működésre kell szorítani. Mert az a processzus, amelyet ma látunk a budapesti pénztárnál, be fog következni jövőben a többi városokban is, amelyekten a lakosság tömörülését az újabb népszámlálási számadatokból már most is apasztaljuk és így előre megjósolható, hogy a nagyobb vidéki gócpontokban ugyanolyan fejlemények fognak bekövetkezni, mint amilyeneket a fővárosban tapasztalunk. Én tehát arra akarom a figyelmet felhívni, hogy célszerű volna a szervezet reformját, mely azonban szerintem nem égető kérdés, ebben az irányban meggondolni és ezt a fejlődési irányt figyelemmel kisérve, a törvényhozásban a kisebb pénztári egységek létesítését előmozdítani. Ami a vállalati pénztárakkal szemben kifejezésre jutott — ugyan burkolt — barátságtalan álláspontot illeti, arra nézve méltóztassanak megengedni, hogy ezúttal csak egyre hívjam fel a figyelmet, arra t. i., hogy mindazok a hátrányok, melyeket felhoztak, teljesen eltörpülnek azzal szemben, ha azt látjuk, hogy micsoda áldásos hatással van a munkásra annak a tudata, hogy az ő munkaadója a betegségéből előálló nyomorában törődik vele és őt nehéz helyzetében támogatja. De van egy financiális momentum is, mely előtt szemet hunyni nem lehet és ez az, hogy a vállalati pénztárak adminisztrációjának költségeit a munkaadók fizetik,