Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 11. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozása. III. ülés 1912. évi május hó 9-én

4Ö2 Munkásügyi Szemle életbeléptetése óta fájó sebe a munkásbiztosításnak. Valósággal fából vaskarika az, hogy az állam egy oldalról azt mondja, hogy a központi intézménynek igazgatási költségeit viseli, azonban mikor arról van szó, hogy miből áll elő ezen kiadás: az állások számából s a dologi kiadásokból, ebbe az állam nemcsak bele akar szólni, hanem annak egy részét nem is engedélyezi. Ebből az következik, hogy az igazgatási költségek közül tehát csak azt engedélyezi.amit jónak lát. Én azt hiszem, hogy ez szintén egyike azon okoknak, melyek mélyreható elkeseredést szültek. Én bent vagyok az Országos Pénztár igazgatóságában, közelről látom a dolgokat, tanulmányozhattam a hangulatot és tudom, hogy semmi sem okozott olyan nagy elkeseredést, mint ez a kegyetlen tréfa és valóban legfőbb ideje volt, hogy ma már remélni lehet e bajok megszüntetését, amennyiben a pénzügyministerrel ez irányban folytatott tárgyalások nagyon megnyugtatók és az igazgatási költségeknek az állam részéről való becsületes fedezését már közel kilátásba helyezik. Ezek után szorosan a tárgyra, a szervezet kérdésére térek át. A múltkori tárgyalás alkalmából a centralizáció hívei, köztük különösen dr. Pap Géza miniszteri osztálytanácsos úr, igen súlyos érvekkel véltek síkra szállhatni a fenyegetett centralizáció mellett. Azt hiszem, hogy a centralizáció előnyeit nagyon szépen hangoztatták, de be nem bizonyították, ami, ha közelebbről tekintjük a dolgokat, könnyen megbocsátható. Dr. Pap miniszteri osztálytanácsos úr lelkes szavakban fejtegette, hogy a centralizáció alapeszméje a munkásbiztosítás terén : a szövetkezés eszméje, a gyengébb felek az erők tömörítése útján igyekezzenek olyan feladatokat megoldani, melyekre az egyes pénztárak önmagukban nem volnának képesek. Azt hiszem, hogy ezen magyarázat kissé elhibázott, mert a szövetkezés bizonyára szükséges és helyes bizonyos célok elérésére, de adósságok csinálására szövetkezni még sehol se próbáltak és erre a célra a szövetkezés eszméje teljesen alkalmatlan. Nem értem, hogy mesterségesen adósságok csinálására hogyan lehet szövetkezni, mert hisz az, hogy egyik pénztár a feleslegét annak a pénztárnak adja, amelyik deficittel dolgozik : immorális és lehetetlen állapotokat teremt. A járulékból befolyt összegek kizárólag csak a beteg munkások segélyezésére, kórházak, szanatóriumok építésére fordíthatók, de semmi esetre sem deficites gazdálkodás felbátorítására. Egészen máskép ítélném meg a dolgot, ha azt az alapelvet, mely a törvényhozást vezette, konzekvensen keresztülvitték volna és nézetem szerint itt reparálható dologról van szó, mert mihelyt a törvény oly értelemben változtattatik meg, hogy a jól gazdálkodó pénztárak fölöslegei kizárólag közös munkásjóléti intézmények létesítésére lesznek felhasználhatók, azok, akik ma zúgolódnak amiatt, hogy feleslegük 2/3-ad részét be kell szolgáltatni, nem fognak többé sem zúgolódni, sem pedig mesterségesen arra törekedni, hogy felesleget ne mutassanak ki. Igenis fognak megtakarításokat létrehozni és arra törekedni, hogy a megtakarításokból létrehozott munkásjóléti intézményeknek az ő tagjaik is hasznát vegyék. Én tehát azt mondom, hogy amit a centralizáció előnye tekintetében az urak itt felhoztak, az mind nagyon szép dolog, de ez előnyök bebizonyításával egyelőre adósok maradtak. Mert mit látunk egyelőre e centralizáció közvetlen fejleményeként ? Látunk ijesztően szaporodó hátralékokat és olyan adósságterheket, amelyek a financiális csőd veszélyével fenyegetnek, különösen mikor azt látjuk, hogy a jelenlegi szisztéma szerint a küntlevőségek behajtása nem szorgalmaztatik, mert a bajbajövő pénztárak egyszerűen az Országos Pénztárra támaszkodnak, annak a torkára teszik a,kést és működésük beszüntetésével fenyegetődznek, ha nem kapnak pénzt. Én tehát azt hiszem, hogy ezzel a nagy kérdéssel igen alaposan kell foglalkozni, mert ez már nem szimptóma, hanem végig az országban jelentkező kórságos állapot, nemcsak a budapesti pénztár, hanem az ország összes többi pénztárai is, amelyek eddig még úgy, a hogy ki tudtak jönni bevételeikből, most annak ellenére, hogy azok a hét napi járulék életbeléptetésével fokoztattak, financiális nehézségekkel küzdenek. Én azt hiszem, hogy itt egy olyan processzus van kifejlődésben, mely ezekkel a körülményekkel szorosan összefügg és amely talán még nagyobb bajokat fog létrehozni: az igényeknek rettenetes és aránytalan, feltartózhatatlan fokozódását, melylyel szemben a fedezetet előteremteni nem leszünk képesek. Mert midőn azt látjuk, hogy mindazok az érdekeltjei a munkásbiztosításnak, akik egészségesek: a tisztviselő urak, az orvosok stb. aránytalanul fokozták igényeiket az intézménynyel szemben és első sorban követelik ezek kielégítését, túlzás nélkül állíthatom, hogy elfelejtkeztünk az intézmény tulajdonképpeni rendeltetéséről: a beteg munkások gyógyításáról és össze-