Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 11. szám - Az iparfelügyelők tevékenysége 1910-ben; 4. [r.] A telepengedélyezések

Munkásügyi Szemle 395 Végül meg kell még emlékeznem e helyen az iparfelügyeló'knek immár ugyancsak két évtizedes kívánságáról, hogy a telepengedélyezés alá tartozó üzemek sorozata végre a józan észnek megfelelően állíttassák össze. Amióta az iparfelügyelői jelentések nyomtatásban megjelennek, e kívánságuk már végtelen változatban látott napvilágot. Már 1899. évben akadt olyan felügyelő', aki az összes gyárakat telepengedélyhez kívánta kötni. Ezen óhaját nagy elővigyázattal nem a munkásvédelmi érdekek lehető tökéletes előmozdításának szükségével, hanem az ipar és iparosok érdekével indokolta ekképen: »Tekintettel az 1884 : XVII. t.-c. 35. és 36. §§-ban foglalt azon garanciára, hogy a telepengedélyezési eljárás alapján engedélyezett üzlettelep csak teljes kárpótlás melletti kisajátítás útján szüntethető meg, épen az ipar és iparosok érdekeinek felelne meg, ha minden gyártelep felállíthatása telepengedélyezési eljárás alá vonatnék«. Minden esetre igen kecsegtető dolog, ha a gyártulajdonos csekély eljárási költség ellenében ily jogigényt válthat, azonban az ilyen kisajátítás olyan európai ritkaság, hogy ez ajánlat az érdekeltség lelkesedését kiváltani nem tudta és a telepengedélyezési kötelezettség kívánt kiterjesztése elmaradt. A budapesti iparfelügyelő ugyanazon évben a kisipari petróleum- és benzin-mótorokra hívta föl a figyelmet, mert e motorok felállításához építésrendőri engedély vidéken nem kell és közmunkatanácsi kikötések is csak Budapesten teszik tűrhetővé az állapotokat. Kívánta a telepengedélyezési kötelezettséget az összes motorokra kiterjeszteni, mert a helytelenül felállított motorok áthelyezése aránytalanul nagy költséget okoz és »az adott helyzettel szemben a célnak teljesen megfelelő intézkedéseket sokszor tenni már nem is lehet«. A néhai pozsonyi iparfelügyelő 1900-ban, amikor »az ipartörvény revíziója küszöbön állt< (!), a törvény 25. §-ának ugyancsak »a kor szellemének megfelelő módosítását« sürgette. Megmondja azt is, hogy helytelen volna a telepengedélyezési kötelezettség alá tartozó gyárak sorozatát kibővíteni, mert az ipar haladása folytán pár év múlva újból csak hiányossá válnék. A leghelyesebb volna az összes gyári és iparüzemeket általánosságban e kötelezettség alá vonni és csupán a »kézművesipart« kihagyni. Úgy látszik, azt remélte, hogy az iparhatóságok nem fognák az összes kézierőre berendezett üzemeket a kézművesiparba sorolni, mert nem hiszem, hogy az erőgép nélkül dolgozó kencefőzőket és hasonló ipartelepeket e kötelezettség alól fölmenteni kívánta volna. Ha végig olvassuk a többi iparfelügyelő jelentéseit, alig találunk olyant, akinek az elmúlt évek folyamán, ha nem is ily általános, de leglegalább speciális javaslata ne volna. Igen szomorú, hogy »az idevonatkozókig kiadott számos pótrendelet dacára« még ma is visszás a helyzet, egyöntetűségről szó sem lehet és amíg »a többszáz munkással, gőzkazánokkal, gőzgéppel, gépkalapácscsal, sajtolókkal, izzító kemencékkel működő gépgyárak, kazángyárak, csavargyárak stb. telepengedély nélkül létesíthetők, addig a néhány munkással dolgozó nem tégelyes fémöntődék már telepengedélyezés alá tartoznak«. Az ipartelepeket csupán a könyvekből és statisztikai kiadmányokból ismerők között sokan vannak, akik a telepengedélyezési kötelezettség kiterjesztésének ellenségei és súlyos aggodalmukat nem hallgatják el, ha most az »iparfejlesztés« idejében valaki az ipartelepek alapítását telepengedélyezési kötelezettséggel »megnehezíteni« kívánja. Az ipari főfelügyelőre még súlyos feladat vár, ha e jóhiszemű elméleti aggodalmaskodókat megnyugtatni, az iparfejlesztés és munkásvédelem között elképzelt ellentéteket lerombolni és a régen sürgetett kérdés modern megoldását keresztülvinni akarja.