Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 3. szám - A baleseti részjáradék és a szociálpolitika

92 Munkásügyi Szemle kedvezőbb eredményei tehát a 40"/o-os járadékkülönbözetet nem ritkán ellensúlyozzák. Kiindulva mindezekből a tapasztalatokból és abból a feltevésből, hogy a baleseti sérültek a kárnak reájuk eső részét egy kis jóakarattal és törekvéssel pótolhatják és rendszerint pótolni is tudják, annak a meggyőződésünknek adhatunk kifejezést, hogy a részleges kárviselés a balesetet szenvedettek léffentartási érdekeit behatóan és érzékenyebben nem érinti, de azt semmi esetre sem veszélyezteti. Ha pedig áttérünk a feltett kérdésnek a munkásosztály magasabb rendű, távolabb fekvő érdekei madártávlatából való vizsgálatára, úgy szembetűnnek azok a mélyreható szociálpolitikai érdekek, melyek a baleseti sérülteknek a kárviselésben való arányos, bárha csekélyebb mértékű részeltetését megkívánják. Ethikai okokból, de a biztosító intézmény fejlődési s teljesítőképességéhez fűződő várakozásoknak teljesülését óhajtva, a biztosítottak társadalmának is vitális érdeke, hogy a kártalanítási alapot csak arra valóban ráutalt igényjogosultak munkaképességveszteségüket túl nem haladó mértékben vehessék igénybe. E cél elérése vagy megközelítése érdekében nemcsak üdvös, hanem mellőzhetlenül szükséges a biztosítottak körében annak a köztudatnak ébrentartása, hogy az üzemi baleset nemcsak a biztosító intézményt, hanem magát a baleseti sérültet is sújtja. És jövőre mindinkább szükség lesz arra a széles körben elterjedő tapasztalatra, hogy a balesetet szenvedettek a baleset után némi részben kedvezőtlenebb életviszonyok közé juthatnak, mert létfentartásuk eszközeinek egy részét elveszíthetik. Minél közismertebbé válik nálunk a balesetbiztosító intézmény az azzal járható előnyökkel, annál érezhetőbb lesz a Németbirodalomban már elég gondot okozott úgynevezett »járadékbetegség«. Annál gyakrabban fogunk találkozni olyan élelmes egyénekkel, kik a biztosítással járó kedvezmények kihasználását és az azok elérését célzó furfangok elsajátítását élethivatásuknak tekintik. Ha már most az ily alacsony erkölcsi színvonalon álló egyének tömegesebben ébrednének tudatára annak, hogy baleset által az addigi keresményükkel felérő jövedelmet, esetleg annál többet is, munka és fáradság nélkül járadék címén elérhetnek, úgy mihamarább elharapódznék a járadékra vadászás szenvedélye és veszedelme. Sokan engednének annak a csábításnak, hogy a munkanélküli megélhetésnek előnyös helyzetét elősegítsék azzal, hogy a balesetet maguk szándékosan idézik elő, vagy pedig elmulasztják a baleset elhárítására szükséges elővigyázatot és óvatosságot. A legritkábban, sőt alig észrevehető és bizonyítható szándékosság így is előfordul, különösen olyan munkásoknál, akik már valamely szervük romlását vagy testi erejük gyöngülését érezve, jövő megélhetésüket járadékkal kivánják biztosítani. A gondatlanság és a kellő elővigyázat hiánya pedig a munka és gépek veszélyei megszokásának úgyis közismert kóros jelensége. Az a tudat, hogy a balesettel előálló kárnak egy részét viselnie kell, ha nem is mindenkor, de sok esetben a munkást nagyobb elővigyázatra fogja inteni és még a baleset szándékos előidézésének eseteit is csökkentheti. A kár-megosztási elv fentartása mellett mégis mint legnyomósabb célszerűségi ok esik latba, hogy a baleset előtt elért munkakeresmény egy részének nélkülözése a leghathatósabb kényszerítő eszköz arra, hogy a baleseti sérült munkáját ismét megkezdje, megszokja s a társadalomnak ismét munkaszerető, hasznos tagjává váljék. A gyógykezelés tartamára a baleseti sérült tíz héten át táppénzt, azontúl a gyógykezelés befejezéséig teljes munkaképtelenségnek megfelelő