Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 3. szám - A baleseti részjáradék és a szociálpolitika

90 Munkásügyi Szemle keresmény 2.400 koronát meg nem haladó összegének legfeljebb 60°/o-át, sőt legtöbb esetben csak ez utóbbinak a munkaképességcsökkenéssel arányos hányadát teszi ki. A tisztviselők végellátási igényei és a balesett járadék tehát alapjukra, esedékességük idejére s feltételére, valamint mennyiségük meghatározására nézve oly különböző természetű igények, amelyek élvezetének kedvezőbb voltát illető összehasonlítás nem vezethet helyes következtetésekre. Ha ezek után — a törvényjavaslat megokolásától el is tekintve — a kárviselés megosztása kérdésének mélyére tekintünk és azt különösen a baleseti sérültekről való, lehetőén széleskörű szociális gondoskodás^ s a munkás-társadalom jogos érdekei nézőpontjából vesszük vizsgálat alá, úgy alapos és tárgyilagos meggondolás eredményekép mégis csak arra a konklúzióra jutunk, hogy a kár viselésének részben a baleseti sérültekre áthárítása olyan jól megfontolt törvényrendelkezés, amelynek igazságtalanságáról nem lehet szó. Sőt ennek az elvnek fentartását magasabb rendű szociálpolitikai érdekek is javalják.1) Ha elmélkedésünket jogtörténeti és bölcseleti alapon folytatva, a munkásbaleseti kártalanítási jog fejlődésének okait és irányát keressük, azt látjuk, hogy a munkásbalesetbiztosító intézményt a munkaadói és munkás osztályok érdekeinek méltányos összeegyeztetésére, az üzemi munkateljesítés elkerülhetetlen következményekép az ipari alkalmazottak munkaképességében előálló baleseti károk viselésének igazságos megosztására irányuló törekvés teremtette meg. A humanisztikus és demokratikus fejlődési folyamat pedig világszerte olyan megoldási módra vezetett, mely a munkaadói osztály kártalanítási felelősségének jogalapját kiterjesztette. Ezzel szemben a kártérítés mértéke a munkásosztály látszólagos rovására némi megszorítást szenvedett a biztosítottaknak a kárviselésben való részesedése elvének térfoglalása útján. Hazánkban is a magánjogi kártérítési elvek uralma alatt, kezdetben a munkás kártérítési igényei érvényesítésének előfeltétele a munkaadó vagy közegeinek vétkes gondatlansága vagy mulasztása volt. Utóbb a bírói gyakorlat kifejlesztette az objektív kártérítési felelősség elvét, mely szerint az állandó veszélylyel járó ipari és gazdasági üzemek tulajdonosai az üzem veszélyességéből folyó balesetekért felelőssé tétettek, hacsak nem bizonyították, hogy a balesetet a sérültnek saját hibája, egy harmadik személynek el nem háríthatott cselekménye, vagy valamely elháríthatatlan esemény okozta. Az állandó vagy rendkívüli veszélylyel nem járó üzemekben bekövetkezett balesetekért azonban a munkaadó csak akkor vonatott felelősségre, ha a baleset annak vétkességében, az'óvó intézkedések elmulasztásában, vagy alkalmazottai megválasztása és alkalmazása körüli köteles gondossága elhanyagolásában lelte okát. Ez a jogállapot sem a munkaadókat sem, a munkásokat tartósan nem elégíthette ki, mert az állandó veszélylyel járó üzemű munkaadókat aránytalanul súlyosabban, sőt a teljes kártérítésnek megfelelő kárösszegekkel ') Hogy a részleges kártalanítási elv évtizedes külföldi tapasztalatok eredményekép is a gyakorlatban beváltnak fogadtatott el, ennek bizonyítéka, hogy úgy az 1911. évi augusztus 1-én életbeléptetett németbirodalmi biztosítási rendtartás, mint a még törvényhozási elintézés alatt álló osztrák biztosítási törvényjavaslat a kérdéses rendszert fentartották. Ugyanis a német törvény 559. §-a megtartotta azt a jogs2abályt, hogy tehetetlenség esetein, kivül a teljes munkaképtelenségnek megfelelő teljes járadék az évi javadalmazásnak */» része (66! V, o). Az osztrák törvényjavaslat 174. §-a pedig olykép intézkedik, hogy az úgynevezett teljes járadék az átlagos napi táppénz 300-szorosát teszi, amely táppénz a napi-bérosztályok szerinti eltérésekhez képest a napi kereset 55—56' i része közt váltakozik (16., 40. §§.).