Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 3. szám - A baleseti részjáradék és a szociálpolitika

Munkásügyi Szemle 89 A törvényjavaslatnak azt az érvelését, mely a 10"/o-ot meg nem haladó munkaképességveszteséggel járó baleseti következmények kártalanításának mellőzésére vonatkozik, magunkévá tehetjük abban az értelemben, hogy a munkaképesség 10°/o-ot túl nem haladó részének elvesztésével egyenértékű baleseti következményeknek elviselése a sérültet alig számbavehető mértékben terheli és rendszerint annak baleset utáni keresetére sem bir hátrányos befolyással. Az idó'belileg határozatlan tartamú és a munkaképességre gyakorolt hatásaiban is alig értékelhető ilyen baleseti károsodások megtérítése tehát nem tartozik a sürgetőbb szociálpolitikai érdekek közé. Sőt azoknak megtérítésével, nyilvántartásával és koronkénti leszállításával járó munka és eljárási költség a biztosító intézményt nagyobb mértékben terhelné meg, mint amennyire az apró járadékok a baleseti sérültek létfentartását előmozdíthatják. Hogy a 10/u-ot meg nem haladó kár viselésének a baleseti sérültekre áthárítását a munkástársadalom is megnyugvással fogadta, annak jeléül szolgál az is, hogy az e tárgyú törvényrendelkezésnek módosítását tudtommal eddig az érdekeltség sem vette fel kívánságai közé. Kevésbé tartjuk szerencsésnek a törvényjavaslat megokolásának azt a részét, mely a 60°/o-os arányú részleges kártalanításra vonatkozik. Kétségtelenül helyes kiindulási pont, hogy hazai iparunknak a balesetbiztosítás terheivel való túlzott megterhelését lehetőleg kerülnünk kell. De elvileg nem volt helyes ezt a más módon megvalósítandó szociálpolitikai irányzatot a kárviselés igazságos megosztásának kérdésével kombinálni. A kárbiztosítási intézmény rendeltetésének csak úgy felelhet meg, ha a károsultak jogos érdekeit kielégíteni tudja; ha a baleset folytán a biztosítottat ért veszteséget helyes arányban és mértékben kárpótolni képes. Az e célra szükségelt eszközök előteremtése a biztosító intézmény életképességének elengedhetlen feltétele. Az azután más kérdés, hogy az igazságos és méltányos kárviselés követelménye a teljes, avagy pedig a 60>-os járadékrendszert okolja-e meg? Az eddigi tapasztalatok alapján azonban még időelőtti is volt az az aggály, hogy a 60°/o-os kártalanítás fedezésére képes iparunk a '40%-os többlet viselésének súlyát el ne birná. Már ma is tisztán állhat előttünk az, hogy a nemsokára elodázható legégetőbb szociálpolitikai reformok megvalósítása az egész társadalomnak és magának a munkásosztálynak is az eddiginél jóval nagyobb áldozatkészségét fogja megkivánni. Nem tartom helytállónak azt az érvelést sem, mely a járadékfizetés biztosságának előnyét a baleseti sérültek számlájának terhére irja, holott a mai rendezettebb jogállapotnak bekövetkezése, mint a jogfejlődésnek természetes folyománya, nem egyoldalú osztályérdek, hanem az egész társadalmi rendnek általános létérdeke volt. Legkevésbé találó pedig az az összehasonlítás, mely a köztisztviselők végellátási igényei és a baleseti járadék között von párhuzamot. A köztisztviselők nyugdíjigényének alapja a közszolgálati viszony; a nyugdíj a tisztviselői szolgálat teljesítésének a szolgálati idővel emelkedő fix összefüggő ellenértéke. Ettől eltérően az ipari alkalmazottak baleseti kártalanításának alapja az a kártérítési felelősség, amely az érdekelt társadalmi osztályokat képviselő pénztári intézményt a balesetet szenvedett biztosítottakkal szemben a biztosításra kötelezett ipari üzemek különös veszélyességének folyományakép terheli. A baleseti járadék tehát a munkateljesítés idejétől független kártalanítási összeg, mely bármily hosszas munkaviszony után az évi munka-