Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 19. szám - Szükséges-e s mily irányban a szolgálati szerződésből eredő munkadíjkövetelésnek biztosítása?

Munkásügyi Szemle 599 később bekövetkezhető kára megtérülésének biztosítására tartja függőben, nem mondható, hogy neki már a kár bekövetkezése előtt esedékes követelése van a munkavállaló ellen. Sőt a függőben tartásnak nem feltétele még az sem, hogy egyáltalán követelése legyen a munkaadónak a munkavállaló ellen, mert ha pl. a munkaadó a munkaviszony megszűnése után a munkadíj kifizetését a legközelebbi bérfizetési napig függőben tarthatja, e jog kiköthetésének és gyakorlásának egyáltalán nem feltétele az, hogy neki követelése legyen a munkavállalóval szemben. Magának a függőben tartásnak jelentősége különösen azokban az esetekben érvényesül, melyekben annak célja az, hogy a függőben tartott munkadíj a munkaadónak a munkavállalóval szemben jövőben támadó valamely követelését biztosítsa, azokban az esetekben tehát, melyekben az óvadék képezésére, gyűjtésére szolgál. Amennyiben különleges törvényi tilalom nem gátolja vagy korlátozza, az a megállapodás, melynek alapján a függőben tartott bér óvadékul szolgál, kétségtelenül egész terjedelmében hatályos. Jól mondja azonban Lotmar, hogy a függőben tartás, amennyiben az a munkaadó valamely jövőbeli követelésének biztosítására szolgál, a tekintetben, hogy e rendeltetésének tényleg megfeleljen, csak egy láncszemét jelenti egy összetett eljárásnak, mely felöleli még azon kívül a beszámítást vagy a visszatartást is. Amennyiben ugyanis a munkaadó a függőben tartott bért tényleg fel akarja használni esetlegesből valóvá jegecesedett követelésének fedezésére vagy biztosítására, ezt a jog szerint csak beszámítás vagy visszatartás útján teheti. Az önsegély éppen ez eszközei alkalmazásának lehetővé tételére szolgál a függőben tartás és így, »bármennyire bele is nyúl azzal a munkavállaló gazdasági exisztenciájába«, amennyiben különleges törvényi határozmányok azt nem korlátozzák és amennyiben az a jó erkölcsökbe nem ütközik, kikötheti és a kikötésnek megfelelően végre is hajthatja ugyan a munkaadó a függőben tartást korlátlanul, akár a bér egészére is, de követeléseit tényleg csak annyiban biztosíthatja azzal, amennyiben a beszámításra és visszatartásra vonatkozó szabályok ezt megengedik. De, ha a beszámítási és visszatartási jognak méltányos korlátozása bizonyos mértékig alkalmas is a függőben tartás élének tompítására, azoknak a méltánytalan hátrányoknak megszüntetésére vagy legalább számba jövő enyhítésére, melyek a függőben tartásból a munkavállalóra hárulnak, a beszámítási és visszatartási jog korlátozása önmagában korántsem elegendő. Nem terjeszkedem itt ki e hátrányoknak gazdasági szempontból való megvilágítására: elég e tekintetben a már említett azokra a veszélyekre utalnom, melyek a munkavállalóra a megszolgált munkadíj túlhosszú ideig tartó előlegezéséből és nélkülözéséből hárulnak. Csak azt a kérdést vetem még itt fel, méltányos-e az, hogy az a munkavállaló, ki hosszú ideig kifogástalanul dolgozott a munkaadónál és akinek így az időszaki munkabérlevonások révén aránylag már jelentékenyebb óvadéka gyűlt egybe, adott esetben súlyosabb helyzetbe kerüljön, mint az a munkavállaló, ki, mert nem is időzik hosszabb ideig egy-egy munkaadónál, nagyobb óvadék gyűjtésére sohasem ad alkalmat vagy aki már szolgálatának első idejében, amikor t. i. még jelentéktelen az óvadéka, elköveti az annak elvesztésére alapul szolgáló cselekményt. Az állhatatlanságnak ily kedvezményezése mellett hogyan akarjunk állandóságot és erkölcsi tartalmat vinni a munkaviszonyba ? Törvényeink ennek dacára a bér függőben tartásának és nevezetesen óvadék céljaira való felhasználásának korlátozására rendelkezést egyáltalán nem tartalmaznak. így pl. ipartörvényünk 118. §-a előírja ugyan, hogy a gyári munkások munkadíját ki kell készpénzben fizetni, de hogy mikor, arra nézve nem rendelkezik és így nem tiltja el azt sem, hogy bár jog szerint nem realizálható óvadék „címén a munkaadó a bér egy részének ki-