Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 19. szám - Szükséges-e s mily irányban a szolgálati szerződésből eredő munkadíjkövetelésnek biztosítása?

Munkásügyi Szemle 595 sége és képessége tekintetében kénytelen hitelezési veszélyt magára vállalni, hanem abban is, hogy a még ki nem fizetett munkadíj fedezetül szolgálhat a munkaadónak a munkavállalóval szemben bármily alapon támasztott követelései kiegyenlítésére. Az utólagos fizetés viszont nemcsak a munkaszolgáltatásra irányuló, hanem bármely más egyéb követelése tekintetében is biztosítja a munkaadót. A munkaadó a még ki nem fizetett bért többrendbeli jogintézmény felhasználásával is igénybe veheti saját követelései biztosítására. Erre szolgálnak neki nevezetesen : a beszámítás, a visszatartási, a függőben tartási jog, végül az oly kikötés, melynek alapján a munkavállaló bizonyos feltétel bekövetkezése esetében a munkadíjhoz vagy annak egy részéhez való igényét elveszti. Annak megállapíthatása végett, mennyiben szükséges a munkaadó rendelkezésére álló e jogokkal szemben a munkadíjkövetelésnek biztosítása, vizsgáljuk egyenként e jogintézményeket, s nevezetesen ez alkalommal azok három elsejét. A beszámítás annyiban biztosítja a munkaadót, hogy jogában áll saját oly követelését, mely a munkadíj esedékessége idejében már lejárt és mely a munkadíjjal hasonnemű szolgáltatásra vagyis pénzszolgáltatásra irányul, a munkadíjba beszámítani, vagyis a munkavállalóval szemben fennálló lejárt pénzkövetelése erejéig e pénzkövetelése megszüntetésével kiegyenlíteni a munkavállalót megillető saját pénztartozását (P. T. T. 1305. §.). Amily előnyös e jog a munkaadóra, viszont oly hátrányos helyzetbe hozhatja annak gyakorlása a munkavállalót. Teljesített munkájának egész díját elvesztheti így, anélkül, hogy azért — mint Lotmar megjegyzi2) — egyebet kapna, mint hogy egy adósságtól szabadul. Ámde az adósságtól való szabadulás önmagában nem nyújt alapot a megélhetésre, tekintetbe kell venni továbbá, hogy a munkavállaló másnak is tartozhat, nemcsak munkaadójának. Ha vagyonos az a munkavállaló, akkor a munkaadó követelésének biztosítása végett nem szorul éppen a munkadíjra; viszont ha vagyontalan, akkor tartozásainak egyetlen fedezete az ő munkaereje. A munkavállaló többi hitelezőjének sárelme is tehát, ha a munkaadó saját követelésének biztosítására lefoglalhatja önmagának a megszolgált munkadíj ama részét is, mely a munkavállaló életének, tehát munkaerejének, tartozásai egyetlen fedezetének fentartására szükséges. Ha meggondoljuk végül, hogy az e jogban a hitelező, a mi esetünkben a munkaadó részére biztosított önsegéllyel való visszaélés egyáltalán nem jár aránylagosan súlyos hátrányokkal ő reá, ellenben igazának bírói eldöntéséig és érvényesítéséig kockára teheti az oly munkavállalónak megélhetését is, ki mivel sem tartozik neki, és így azzal, hogy helyrehozhatlan kárral sújthatja, még a rosszhiszemű munkaadó is teljesen hatalmába kerítheti a munkavállalót: mindezek a szempontok eléggé indokolják a jognak azt a célzatát, mellyel a beszámítási jognak helyrehozhatlan kíméletlenségeit enyhíteni igyekszik. Megfelel-e vájjon P. T. T.-ünk is ennek a helyes célzatnak ? Sajnos, nem felel meg. Mert 1311. §-ában kimondja ugyan, hogy az adós megélhetésének biztosítása okából le nem foglalható követelésbe beszámítani nem szabad. Ezt a szabályt azonban olyképpen korlátozza, hogy még a le nem foglalható követelésbe is megengedi a beszámítást, ha az ellenkövetelés ugyanabból a jogalapból ered. E szabály szerint tehát a munkaadó pl. a munkavállalónak adott kölcsön címén nem gyakorolhatna beszámítást a munkavállaló le nem foglalható bérkövetelésébe, de már magából a munkaviszonyból származó követelését, pl. az abból származó kárkövetelését beszámíthatná még a le nem foglalható bérbe is. Ez a megoldás azonban nem felel meg azoknak a gazdasági, szociális és jogi szempontoknak, melyek az előadottak szerint megkövetelik, hogy a kiérdemelt munkadíjnak legalább a létfenntartásra szükséges része a munkavállalónak feltétlenül biztosíttassék, de e mellett még csak logikus*~) I. m. I. k. 399. I.