Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 18. szám - Szükséges-e s mily irányban a szolgálati szerződésből eredő munkadíjkövetelésnek biztosítása?

562 Munkásügyi Szemle éppen legújabb keletű. Közszállítási szabályzatokban, így az 1907:111. t.-c. 14. §-a alapján 55.800/1907. sz. kereskedelemügyi miniszteri rendelettel kibocsátott hazai közszállítási szabályzatban is, érvényesülni szokott már az a rendelkezés, mely szerint a vállalkozó feljogosítja a szállítást igénybevevő hivatalt, hogy az esetre, ha munkásai igazolt bérkövetelésének ő maga nem tenne eleget, azt az ő kereseti összegeinek terhére maga a hivatal egyenlíthesse ki. Azt, hogy a hivatal a munkások bérköveteléseért a vállalkozó kereseti összegeinek erejéig felelős is, ez a rendelkezés még nem tartalmazza. Tovább ment ennél a német polgári törvénykönyv törvényhozási tárgyalása alkalmával a bizottságban a szolgálati szerződésről szóló fejezetbe felvenni javasolt, a törvénykönyvbe azonban tényleg bele nem került az a rendelkezés, mely szerint: »Valamely gazdasági vagy ipari vállalat részére teljesített munkaszolgáltatás béreért azon a személyen kívül, ki a szerződést megkötötte, szavatol az is, ki a munkavállaló munkájának hasznát látta, feltéve, hogy tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy a munkaszolgáltatást a szerződést megkötő fél meg nem fizetheti vagy annak azt megfizetni nem kell.« E rendelkezés szerint az a személy, ki a munkának hasznát látta, rosszhiszeműsége esetében szavatol a vállalkozó ellen támasztható bérkövetelés egész összegének erejéig, tekintet nélkül arra, hogy ez a vállalkozóval szemben fennálló tartozásának Összegét nem mulja-e felül. Hogy pedig törvénynyé nem lett a rendelkezés, azt a következő megfontolás okozta:1) »Amennyiben a javaslat oly eseteket tart szem előtt, amelyekben a közbeiktatott vállalkozó csak előretolt személy, míg annak szándéka, kinek javára a munkát kifejtették, már kezdettől fogva arra irányul, hogy a közbeiktatott vállalkozó azért a munkaszolgáltatásért ne fizessen, a munkás védelmére elég a bizottság szövegezése szerint megállapított 810. §-nak rendelkezése« (a törvénykönyv végleges szövegének 826. §-a, 1. a P. T. T. 1077. §-t); »mert a jelzett feltevés esetében az, kinek javára a munkát kifejtették és aki ennek dacára a szerződési viszony formális alakulatára való hivatkozással a munkások kielégítését megtagadja, ezeknek a jó erkölcsökbe ütköző módon szándékosan kárt okoz. Ugyanez áll az esetben is, ha az, akinek a munkát javára fordították, már előre tudja, hogy a tőle önző érdekből beállított vállalkozó fizetésképtelen és a munkásokat ezért nem fogja megfizetni. Amennyiben pedig a javaslat még messzebbre nyúlva akarja közvetlenül felelőssé tenni azt, kinek a munkát javára fordították, nem lehet ehhez hozzájárulni azért, mert ily messzemenő szavatosság az egész tisztességes forgalmat károsítással fenyegeti.« A német polgári törvénykönyv megalkotása idejében tehát azt a személyt, kinek érdekében a munkát kifejtették, csak egyenes rosszhiszeműsége esetében kívánták még csak felelőssé tenni a munkás bérköveteléseért. A német polg. tvkönyvnek az idézett okadatolásban említett 826. §-a ugyanis csak az oly személyt kötelezi kártérítésre, ki a jó erkölcsökbe ütköző módon szándékosan károsít meg másvalakit. Amitől akkor még óvakodott, néhány évvel későbben nem habozott ennél tovább is menni a német törvényhozás és pedig éppen a tisztességes forgalom megóvása érdekében. Az építési követelések biztosításáról szóló 1909. évi június hó 1-én kelt törvény 19. §-a az építtetőt akkor is felelőssé teszi az építőmunkások követeléseiért, ha az építést vállalkozóra bízta és így a munkások nem az ő, hanem a vállalkozó munkásai. E szabály pedig csak akkor nem érvényesül, ha a vállalkozónak az előállításhoz szükséges eszközök rendelkezésére állottak és szándékában is volt az előállításból rá háruló kötelezettségeknek teljes mértékben megfelelni. A bizonyítás e tekintetben az építtetőt terheli; annak bizonyítása helyett azonban, hogy a ]) L. a német birodalmijgyülés fentebb idézett nyomtatványát a 89. I.-on ad 6206. §.