Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 18. szám - Szükséges-e s mily irányban a szolgálati szerződésből eredő munkadíjkövetelésnek biztosítása?

560 Munkásügyi Szemle termelés eszközeit, bért fizetett közvetlenül az alkalmazottaknak, fizette a munkaadót terhelő biztosítási díjakat, fölényes szociális helyzetben van, elbocsátja az alkalmazottakat és őt illeti a vállalkozói nyereség.1 Ha azonban ily külső körülményekből — talán éppen azért, mert a munkaadó ügyesen képes a rá nézve kedvező látszatot megóvni — nem állapítható meg az, hogy a közbeiktatott munkaadó nem a saját, hanem a valóságos munkaadó nevében kötötte meg a szerződést, — és be kell ismerni, hogy e külső körülmények a kérdés eldöntésénél nem is fogadhatók el mindig mérvadóknak —: a munkavállaló a rá nézve veszélyes szerződéstől legfölebb csak úgy szabadulhat, ha azt a szerződő fél személyében való tévedése címén megtámadja. Magától értetődik azonban, hogy a munkavállaló e tévedésre többnyire már csak akkor jön rá, mikor a közbenső munkaadótól nem teljesített szerződés megtartását hiába kéri az ő vélt munkaadójától, a tulajdonképeni munkaadótól. Úgy, hogy tehát a megtámadási jog époly kevéssé biztosítja őt a tekintetben, hogy a már teljesített munka alapján lejárt bérköveteléséhez hozzájusson, mint nem biztosítja őt e tekintetben az a joga sem, hogy a munkaviszonyt ez alapon, e nyomós ok alapján, rögtön megszüntetheti. Kisegítő jogszabályok nélkül a legtökéletesebb szakbiróság sem akadályozhatja meg tehát gyökeresen azt, hogy a munkaadó a szolgálati szerződésből rá háruló kötelezettségek alól, ha akarja, kis ügyeskedés révén ki ne vonja magát. Kisegítő jogszabályokra van tehát szükség evégből. Az a kérdés, mily irányban. Franciaországban pl. már 1848-ban a munkásforradalmat követő Louis Blanc-féle munkaügyi törvényhozás egyik legelső ténye gyanánt, hat hónapig terjedhető elzárás büntetésének terhe alatt megtiltották a munkásoknak az alvállalkozóktól, egyik munkásnak a másiktól való kizsákmányoltatását, az úgynevezett »marchandage«-t. E tilalom, melyet egyébként később tökélesbítettek, annyiban nem nyújt elegendő biztosítékot, amenynyiben nem mondja meg azt, mikor lehet, illetve nem lehet, alvállalkozásról s nevezetesen arról szó, hogy egyik munkás a másiknak munkaadója. Pedig a munkavállaló biztosítása szempontjából éppen ez a lényeges. Annak megállapítása t. i., mikor kell a munkavállalónak egy harmadik személlyel (az alvállalkozóval, az előmunkással) kötött szerződését a tulajdonképeni munkaadóval kötött szerződésnek tekinteni. Ennek a szempontnak iparkodott eleget tenni a német polgári törvénykönyv törvényhozási tárgyalása alkalmával a bizottságban előterjesztett, azonban már ott vissza is utasított az a javaslat, mely szerint a szolgálati szerződésről szóló fejezetbe külön szakaszként be kellett volna iktatni a következő rendelkezést: »Aki gazdasági vagy ipari vállalatban a helyettes (képviselő: Stellvertreter) jogait tényleg gyakorolja, felhatalmazás nélkül is jogosultnak tekintendő a gazdasági vagy ipari üzemre vonatkozólag munkaviszonyokat, a tőle képviseletre kötelező erővel, megkötni.«2 Ugyanilyféle rendelkezést tartalmaz ipartörvénytervezetünk 331. §-a is. E szerint: »Ha a munkájukat nem saját műhelyükben vagy otthonukban teljesítő alkalmazottak munkájukhoz maguk mellé ipari munkára más személyeket alkalmaznak, az előbbiek az általuk alkalmazottakkal szemben, az ellenkező bizonyításának kizárásával, a munkaadó meghatalmazottainak tekintendőké Mindakét rendelkezés oly felelősséggel terheli azonban a munkaadót, mellyel az méltányosan nem sújtható. Hiszen ezek alapján bármelyik alkalmazott, pusztán munkaadójának megkárosítása végett egész sorát köthetné meg a munkaadót kötelező oly szolgálati szerződéseknek, melyekre annak semmi szüksége nincs. Azt vélelmezni, hogy a munkaadó 1 L. Lotmar : Der Arbeitsvertrag etc. II. k. 515 1. * L. a német birodalmi gyűlés következő nyomtatványát: 9. Legislatur-Periode IV Section 1895/96. No. 440-83. 1. ad 620a §.