Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 17. szám - Munkavédelem a legsötétebb Afrikában

552 Munkásügyi Szemle I ••• "1 JOGGYAKORLAT 1 — 1 BETEGSEGÉLYEZÉS. Tagnak neje után segély nem állapítható meg. A m. kir. állami munkásbiztosítási hivatal 1911. április 4-én kelt 1910. P. 1657. sz. ítélete. ítélet. A magyar kir. állami munkásbiztosítási hivatal a íöllebezésnek helyt ad s az első fokú bíróság ítéletének megváltoztatásával M. j.-t a neje után járó temetkezési segélyre támasztott igényével elutasítja. Megokolás. M. J. a ny-i kerületi munkásbiztosító pénztár tagja neje elhalálozásából folyóan igényel a pénztártól temetkezési segélyt. A pénztár az igényt elutasította, ellenben az első fokban eljárt választott bíróság azt azon az alapon megítélte, mert az >1907. évi XIX. t.-c. 51. §-a 5. pontjának rendelkezése szerint a biztosítottnak családjában történt halálozásnál is nyújtható segély, mely azonban az 50. §. 6. pontjánál megállapított összegnél nagyobb nem lehet«. A választott bíróság a továbbiakban azzal érvel, hogy noha a törvény jelzett rendelkezése »nem kényszerítő, csupán engedélyező jellegű, de gyakorlati érvényesítésének útjában nem állhat és nem is áll az a körülmény, hogy az országos pénztár alapszabályai 41. §-ának 6-ik pontjában csupán a biztosított tag elhalálozása esetében nyújtandó segélyezés és annak a napibérosztályok különbözősége szerinti összegek vannak meghatározva, ellenben a családtag elhalálozása esetére nyújtandó segély — amelynek mértéke már a felhívott törvényszakaszban meghatározva van — megemlítve nincs. Mert ha az országos pénztár a törvény által engedélyezett segélynyújtásnak azt a módját, illetve esetét kizárni akarta volna, e tekintetben kizáró rendelkezést tartalmazna, amiképen ilyen rendelkezést tartalmaz a gyermekágyi segély tekintetében, amely segélyben csupán pénztári tagot mond részesítendőnek.* Ezen az alapon arra a következtetésre jut az első fokú ítélet, hogy az országos pénztár alapszabályaiban a családtag elhalálozása esetén a törvény által engedélyezett segélynyújtás kizárva nincs és igy már ebből az okból sem állhat meg az 1907. évi XIX. t.-c. alapelvét képező szociál-politikai és humanitárius érdekekkel is ellentétben levő az a felfogás, hogy mert az alapszabályokban a családtag elhalálozása esetére nyújtandó segélyről külön említés téve nincs, >az tehát nem igényelhető< — ezeknél fogva az első fokú bíróság szerint — a pörben szóban levő igény jogos. A felső bíróság ezt az érvelést nem találta helytállónak s az igényelt temetkezési segélyt megítélhetőnek. A törvény 50. és 51. §§-ai ugyanis csak azt a legalsó és legfelső határt állapítják meg, amelyek között a betegség esetén nyújtandó biztosítási segélyek mozoghatnak. Az 1907: XIX. t.-c. 50. §-ának utolsó bekezdésében foglalt jogszabály szerint aztán az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztár az 50 51. §§-aiban fölsorolt segélyeket az alapszabályaiban megállapított mérvben nyújtja. Az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztár anyagi eszközeinek mérlegelése abból a szempontból, hogy a törvényszerű legkisebb segélyezés fölemeltessék, az 1907: XIX. t.-c. 105. §-ának c) pontja értelmében a nevezett pénztár közgyűlésének hatáskörébe tartozik. Az egyes pénztári tagok esetenkénti segélyezési igényeinek elbírálásánál tehát az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztár alapszabályai és a közgyűlésnek a segélyezés mérvét a törvény 50, 51. §-ainak korlátai között megállapító és a m. kir. állami munkásbiztosítási hivataltól jóváhagyott határozatai, amelyek a törvény 114. §-ának 2. pontja szerint az alapszabályoknak kiegészítő részei, a betegség esetére való biztosítás alapján nyújtandó segélyek mérve tekintetében figyelmen kivül nem hagyható jogforrások. Ebből következik, hogy a bíróságnak nincs törvényes alapja arra, hogy az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztár alapszabályaiban megállapított segélyeket meghaladó segélyezést állapítson meg.