Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 12. szám - Jogi oktatás

Munkásügyi Szemle 367 fennálló folytonos csereviszony — a német felső oktatás féltett és dédelgetett kincse — értékét éppen abban leli, hogy a tanuló ízlését, hajlamait szabadon követheti, hogy a nehéz munkát olyan környezetben, olyan világnézletben, olyan stílusban végezheti, amilyenben az neki legjobban esik. A természetbarát Svájc vagy Tirol bércei közölt tanulhatja a DGD.-t, a konzervatív geníry a császár fiai közé küldi a magáét, a művészi hajlamú gyerek Münchenben hallgatja Wagner Tristanját vagy tanulmányozza a Cinquecento festészetét, a történész Göttingában ül, hogy Weimarba rándulhasson a Göthe-archivumba stb. De maguk az egyetemek is, azok beosztása és tanrendje a legnagyobb és legtermékenyítőbb változatosságot mutatják. Az egyetemek egy része az államtudományokat a bölcsészeti karhoz csatolta: München-nek külön »államgazdasági kar«-a van; Münster, Strassburg, Tübingen, a svájci és osztrák egyetemek, úgy mint a mieink, jog- és államtudományi fakultást tartanak fenn. Noha a qualifikationális vizsgákhoz megkívánt tantárgyakat mindenütt előadják, e körön kivül a tananyagban is a legkülönbözőbb változatokat látjuk. Minél többfélét, minél többféle tudományos irányban, minél behatóbban tanítani: ez a nagy titok. Az uniformitás ezen a téren föltétlenül egyoldalúságra vezet, és azt a gyanút kelti, mintha az oktatási politika bizonyos tudományos irányokat el akarna nyomni, míg másokat a hivatalos tudomány jellegével ruház fel. A mi viszonyaink között a harmadik egyetemre hárulna a feladat ellensúlyozni mindazt a maradiságot, rövidlátást, elzárkózást a tudományok újabb fejleményeitől, amely jelesül a budapesti egyetemen évtizedek óta felhalmozódott. A német császári család egyetemén, Bonnban, most állították fel a szociálpolitika rendes tanszékét, anélkül, hogy bárkiben is fe merült volna az aggály, hogy meg találna ártani egy császári hercegnek, ha véletlenül egy kis szociálpolitikát is tanul. A konzervatív Bajorország fővárosában világhírű tekintély, Mayr adja elő, heti 5 órában, »a szociálpolitika rendszerét, a társadalmi biztosítást és a szegényügyet is beleértve«. S hadd idézzem ugyanannak az egyetemnek az 1910/11 -i tanévbeli téli tanrendjéből (véletlenül ez fekszik előttem) még a következő kollégiumokat: Wasserrab, Soziologie und soziale Frage, heti 1 óra; Sinzheimer, Theorie und Praxis der gevverblichen Arbeiterfrage, heti 4 óra; ugyanaz a tanár, Ubungen über die indusírielie Entvvicklung, heti 2 óra; de Waha, Grundzüge der Entwicklung der sozialistischen Anschauungen ím 19. Jahrhundert, heti 2 óra; Vogelstein, Entstehung und Organisation der modernen Grossindusírie stb., heti 2 óra. A mi egyetemeinken nemcsak hogy szociálpolitikát rendszeresen nem tanítanak, de nem tanítják a legalapvetőbb társadalmi jelentőségű tételes törvényeket sem. A magyar jogászgyerek kitűnő eredménynyel végezheti az egyetemet, anélkül, hogy valamit tanult volna az ipartörvény magánjogi rendelkezéseiből, anélkül, hogy ismerné a szabadalmi jogot, a munkásbiztosítást, a szerzői jogot, a nagyipari egyesülések (kartellek, trösztök) jogát, anélkül, hogy megismerte volna saját hazájának gazdasági helyzetéi és szerepét a világgazdaságban, anélkül, hogy hallott volna valamit a községi üzemek mai fejlettségéről és feladatairól, alig halvány fogalmakkal a nemzetközi magánjogról, a nemzetközi szerződésekről, a vasúti fuvarozásról s általában a világ gazdasági életéről. De elfújja, ha szorgalmasan tanult, elejétől végig a tizenkét táblás törvényt, az edictum perpetum bevezetését és befejezését, meg van győződve arról, hogy az előkelő, de társadalmilag meddő »honeste uiuere, suum cuique tribuere«-íé\e stoikus elvből egyenesen és minden más lehetőséget kizáróan következik az egyéni tulajdon rendszere s hogy a jog és jelesül a magyar jog minden etikai elvnek és követelménynek legteljesebb és legszentebb megvalósítása. Röviden szólva: a szociális érzék teljes és tökéletes hiánya jellemzi azt a diákot, aki egyetemeink padjait elhagyja. Kell-e bőven ecsetelni ennek a hézagnak szomorú következményeit ? Nem-e elég rámutatni parlamentünk sivár korlátoltságán, közigazgatásunk kasztpolitikájára, igazságszolgáltatásunk társadalmi érzéketlen-