Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 4. szám - A polgári perrendtartás szociális szempontjai. 1.[r

106 Munkásügyi Szemle és kelletlenül követi ezt a szocializáló folyamatot. A jog a maga alapelveiben, fogalmaiban, kategóriáiban, berendezkedésében individualisztikus, amikor körülötte az élet alig ismer már helyzetet, amelyben az egyén a saját szuverén kénye-kedve szerint uralkodhatnék, amikor sokkal nagyobb számú és fontosságú viszonylatok azok, amelyekben az egyén nem mint korlátlan úr, hanem mint a társadalomnak felelős szerve, funkcionáriusa tesz számot. Az egyén, mint a társadalom szerve: ez az új társadalmi fejlődés mottója. Az egyéni korlátlan szabad rendelkezés a jog egyetlen ágában sem jutott olyan megtámadhatlannak látszó dogma erejéhez, mint a perjogban. A klasszikus perjogi tudomány számára a y>Parteibetrieb« a sérthetetlen szentség; rendelkezés a tagadás épp úgy, mint a beismerés, a kereseti kérelemben és ellenkérelemben foglalt rendelkezés adja meg a per keretét, rendelkezés szabja meg a felhasználható bizonyítékokat, rendelkezéstől függ a felebbviteli eljárás terjedelme — rendelkezés alatt értve mindig a peres felek diszponáló nyilatkozatát. A per úgyszólván nem más, mint a jogügyletek egymást feltételező és egymást követő sorozata; a bíró tevékenysége csak kiegészítő: az csupán levonja a felek rendelkezéseiből a jogi konzekvenciát, s ennek folytán az igy keletkezett ítélet is csak azt a végső következtetést tartalmazza, mely a felek rendelkezéseiből levonható volt, minden garanciája nélkül az anyagi igazságnak. »Anyagi igazság« ! Ezzel a jelszóval vonul be a perjogba a per szociális jelentőségének tudata. Nem véletlen, hogy ennek a jelszónak erőteljesebb hangoztatása egybeesik a legújabb és imént érintett társadalmi metamorfózis idejével. Az anyagi igazság követelése a perben azt a követelményt jelenti, hogy a feJek ne legyenek többé korlátlan urai a pernek, hanem legyenek a megfelelő jogokkal, de a megfelelő kötelességekkel is dotált szervei az igazság kiderítésének, akik nem többé szabad tetszésük szerint, hanem úgy működjenek közre, hogy a bírónak módja legyen a való tényállást — és nem a felek rendelkezése szerint alakuló fiktív tényállást — elbírálni. S érdekes, hogy körülbelül ugyanazok a társadalmi faktorok mennyire ellentétes fejlődést váltottak ki egyfelől a bűnvádi, másfelől a polgári pernél. Amott túlsúlyra jutott az az álláspont, hogy a vádlottat nem szabad saját maga ellen bizonyító eszközül felhasználni; emitt megköveteljük a féltől — az alperestől is, — hogy közreműködjék az esetleg hátrányára szolgáló igazság kiderítésében. A különbség az alapfelfogásban rejlik: a polgári pert jogvitának tekintik, melyben mindkét fél meg van győződve a maga igazáról; a bűnvádi per ellenben a társadalom önvédelme a rajta kivül helyezkedett vádlottal szemben, akinek viszont meg kell adni a védekezés minden lehetőségét. Hogy a valóságban egyik elv sem él a maga tisztaságában — ez kétségtelen, de nem ide tartozik. Közel fekszik az ellenvetés — s nem is maradt el1) —: hogy az anyagi igazság éppen az individualizáció és nem a szocializáció jelszava lehetne s hogy az utóbbi folyamatban a salus reipublicae és nem a fiat justitia van a törvényház homlokzatára vésve. A jelszavak megmaradnak, de tartalmuk változik: nem az embereket kell jelszavaik után, hanem a jelszavakat embereik után megítélni. Ugyanaz a társadalmi folyamat vezetett, amiként megérintettem az imént, a bűnvádi perben a minél teljesebb individualizáció, a polgári perben az anyagi igazság posztulátumához. Egyik esetben sem a jelszó érvényesülése volt a fontos. Az »anyagi igazság« jelszava alatt különben sem értette senki az anyagilag igazságos ítélkezést, az individuális eset igazságos eldöntését. Ez a követelmény független a felek perbeli szerepétől, és elvben minden fajta perjog ennek akar a szolgálatában állni. Az anyagi igazság követelménye alatt mindig azt értették, amit én mondottam, hogy ') Jogállam, 1911. évi 2. füz., 143. s k. 11.