Munkásügyi szemle, 1910 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1910 / 2. szám - Szaktanácskozás Ausztriában a gépkocsivezetők munkaviszonyának törvényes rendezéséről

Munkásügyi Szemle 71 emberisége sem tud idejében alkalmazkodni a közlekedés eszközeinek gyors tökéletesedéséhez. Alig egy-két évtized alatt Budapest gyalogjáró lakóinak a kényelmesen döcögő lóvasút helyébe lépett villamos közúti közlekedés, aztán a kerékpársport, végre az automobilközlekedés veszélyeihez kellett alkalmazkodniok. Nem csoda, ha e kaleidoszkopikus gyorsaságú változással nem tartott lépést a közlekedés biztosságát garantáló intézmények fejlődése és nem tartott lépést a törvényhozás és a joggyakorlat. A laikus jogérzetébe a közlekedési jog sok szabálya nem tud átmenni. A közúti villamosközlekedésből eredő balesetek eseteiben a közlekedési eszköz tulajdonosa menekül a kártérítési kötelezettség alól, ha kimutatható, hogy a balesetet a sérült saját vigyázatlansága okozta. Tegyük fel, hogy ennek kimutatása kielégítő módon szokott megtörténni. A gyalog járó ember jogérzése mégis azt fogja mondani, hogy égbekiáltó igazságtalanság történt a sérülttel. Az utca, melyen járnom kell, nem lehet halálos veszedelmek helye. A társaság, mely saját hasznára, a város, mely lakói szükségletének kielégítésére létesíti a közúti közlekedést, kötelességszerűen gondoskodjék arról, hogy legyenek földalatti vagy földfeletti védett átjárók, hol én életveszedelem nélkül átmehessek az út másik oldalára. Vagy jelöljön meg útátjárókat, állítson oda rendőrt, kinek parancsszava megállítja a közlekedést, ha a gyalogosok hada átmegy az út másik oldalára, vagy tegyen bármit is, de adjon nekem biztos módot arra, hogy én, a fáradt orvos, a gondolatokba merült biró, a nehéz munkából hazafelé tartó munkás, a reszkető tagjait vonszoló lábbadozó beteg, életem veszélyeztetése nélkül járhassak az utcán. Kell a társaságnak az üzleti haszon, kell a társadalomnak a vágtató közlekedés. Elismerem. De nem ismerem el jogát ahhoz, hogy ezt a szükségletét szétroncsolt tetememen keresztül elégítse ki. Amíg nincs védett, immúnis gyalogjáró, amíg nincs ilyen átjáró minden forgalmasabb ponton, amíg nincs meg tehát minimuma annak, ami a gyalogjáró életbiztonságának megvédésére szükséges, addig frivolitás a sérült saját vigyázatlanságáról beszélni. Úgy érzi a gyalogjáró. Aki sértve érzi magát természetes jogaiban akkor is, ha a vágtató gummikerekű végigfrecscsenti ruháját az utca sarával, vagy a száguldó automobil tülkölése neki riasztja egy ugyancsak száguldó villamos vasúti kocsinak. Pedig az ő útja talán százszor sürgősebb, mint a száguldó gépkocsi gazdájának útja ? Bizonyos, hogy a modern közlekedés jogviszonyaival foglalkozni érdemes munka a hivatott szakembernek. Bizonyos, hogy ott sok minden van, ami elavult, ami sürgős revízió után kiált. Merész kezdést még alig tapasztaltunk e téren. Az új viszonyokat kitaposott, ósdi mesgyékbe szorították. Nemcsak nálunk, másutt is, mindenütt. Wienben, 1909. december 23-án a munka-statisztikai hivatalban dr. Mataja osztálytanácsos elnöklete alatt szaktanácskozást tartottak a gépkocsivezetők munkaviszonyának szabályozásáról. Az automobil-klubok, a gépkocsifuvarozó vállalatok, a gépkocsigyártók, az autotaxameter-tulajdonosok, a balesetbiztosítótársaságok, a gépkocsivezetők nagy számban küldték el képviselőiket. Nagy vita indult meg elsősorban arról, hogy a gépkocsivezetőktől milyen készültséget kell követelni. Eddig beérték a hajtási engedéllyel. A fizetés, a munkaidő, a felmondás és elbocsátás kérdéseire vonatkozólag a chaufreurök két csoportba oszthatók. Az ipari üzemekben alkalmazottakra az ipartörvény rendelkezései mérvadók^ a magánember alkalmazásában álló chauffeur a cselédséghez tartozik. Általában havi fizetés és két heti felmondás van gyakorlatban. Élénk vita fejlődött a körül, hogy a gyakori balesetek mire vezethetők vissza ? A kocsivezetők túlhosszú munkaideje, a hiányos kiképzés, vagy más okok idézik-e elő azokat? Egy küldött a biztosító társaságok 1.600 káresetét tanulmányozta. Meggyőződött, hogy a chauffeur túlhosszú munka-