Munkásügyi szemle, 1910 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1910 / 9. szám - Küzdelem a tüdővész ellen

Munkásügyi Szemle 303 Az erdei üdülőtelep ügyében Lukács György a József kir. herczegszanatórium-egyesület elnöke a következőket írja: ^ Azt az eszmét, hogy a Munkásbiztosító Pénztár tüdőbeteg tagjai részére erdei üdülőtelep létesíttessék, melegen üdvözlöm és megvalósítandónak tartom, a velem közölt okfejtésre azonban van néhány megjegyzésem. A felhívás a szanatóriumokról és a szanatóriumi gyógykezelésről mint ma már meghaladott álláspontról beszél és a zárt intézeti kezelés helyett mint célszerűbbet és kevésbé költségeset a betegeknek dispensairekben, üdülőtelepeken vagy a család körében való gyógykezelését ajánlja. Amint én e kérdést ismerem, ma hosszú évek tapasztalata után még szilárdabb az a tudományos meggyőződés, hogy a tüdővész legtöbb esetében zárt intézeti kezelést semmivel sem lehet pótolni. Különösen vonatkozik ez a munkásokra, akiknek otthona legtöbb esetben még a hygiéne legelemibb követelményeinek sem felel meg, s akiket ezért, de még azért is, hogy a családi fertőzést meggátoljuk, ki kell ragadnunk a család köréből, hogy eredményesen gyógykezelhessük. Bizonyos az, hogy a szanatóriumi gyógykezelésre alkalmas betegek megválogatását illetőleg némileg módosult a közfelfogás, nevezetesen olyan irányban, hogy a súlyosabb, de még gyógyítható betegeket sem volna szabad szanatóriumi gyógykezelésből kizárnunk, s ezeknek úgy kellene helyet csinálni, hogy a kezdetén lévő, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló esetleg nem fertőző betegeket a sokkal kevesebb költséggel járó erde üdülő telepeken, vidéki kolóniákon stb. kellene elhelyezni. Ilyen értelmezéssel helyeslem az üdülők létesítését, de ebből az álláspontból az az igen fontos konzekvencia folyik, hogy ezek az intézmények a tüdőbetegek csak egy részének gyógyítására alkalmasak, s végzetes tévedés volna azt hinni, hogy üdülők létesítésével a gyógyítható tüdőbetegek egész kontingensének gyógyítása meg volna oldható. Legyen üdülő, de történjék gondoskodás azoknak a betegeknek óriási tömegéről is, akik üdülőbe nem valók. Értem ezek alatt különösen a lázas, tüdővérzésre hajlamos, fertőző betegeket, akiket nap-nap után az üdülőbe kiküldeni, s éjszakára ismét a család körébe internálni, szerény véleményem szerint úgy a gyógyítás, mint a prophylaxís szempontjából műhiba volna. Helyes és üdvös tehát, ha a Munkásbiztosító Pénztár üdülő létesítésére mozgalmat indít, de ennek a mozgalomnak parallel kellene mennie azzal a másik mozgalommal, mely az üdülőben való elhelyezésre nem alkalmas tüdőbetegek megmentését is célozza. Legyen üdülő, de nem a szanatórium pótlására, hanem a szanatórium tehermentesítésére és kiegészítésére. Ami a hely kérdését illeti, Budapest környékén nem lesz nehéz megfelelő helyet találni. A hely megválasztásánál irányadóknak kell lenniök a következő szempontoknak: ne legyen túlságosan messze, de túlságosan közel sem a városhoz, ne legyen a betegek nyugalma érdekében forgalmas út, vagy kiránduló hely, vendéglő stb. közelében, de azért villamoson, vagy vasúton, esetleg hajón könnyen és olcsón legyen elérhető. Ami végül a kormány és a fővárosi hatóságok részéről való támogatást illeti, nincs kétségem, hogy erre a munkás-üdülő létesítésénél számítani lehet. Sőt ha a Munkásbiztosító Pénztár az üdülőben való kezelésre nem alkalmas, de szanatóriumi kezelésre alkalmas betegek gyógyítását is konkrét megoldásra kívánná vinni, e részben a József kir. herceg Szanatórium Egyesület készséggel vállalkoznék segítő társul. Az egyesületnek már van egy népszanatoriuma és most fáradozik a második népszanatorium létesítésén. Kölcsönös jóakarattal megtalálhatnók a formákat, melyek között rövid időn belül együttesen létesítenénk egy nagyobb szanatóriumot, kizárólag tüdőbeteg munkások számára.