Munkásügyi szemle, 1910 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1910 / 3. szám - A kórházak és a munkásbiztosító pénztár kölcsönös jogviszonya az 1907. évi XIX. t.-c. hatályba lépése előtt

Munkásügyi Szemle 87 nyújtott jogra utaló szövegéből, de a törvény indokolásából is, amely szerint: »A kórházi ellátás ellen csak az tiltakozhaük, ki családjával egy háztartásban él és azt elhagyni nem kívánja. Ha azonban a betegség természete, pl. ragályos volta miatt a kórházi ápolás mégis okvetlenül szükséges vagy a beteg azt önként elfogadja stb. stb.«. A tag tehát tiltakozhatik a kórházi segély ellen vagy elfogadhatja azt, de a kórházi ápolást a pénztártól követelni nincs joga.1) Mégis mi történt e világos törvényi rendelkezés dacára ? Nyomban vitatták, kórházak és hatóságok, hogy a betegsegélyző pénztárak kötelesek a beleegyezésük nélkül kórházba jutott tagjaik után felmerült ápolási költségeket a kórházaknak megfizetni. Amit tehát a tag a pénztártól nem követelhet, amire a pénztárnak tagjával szemben kötelezettsége nincs, azt mégis köteles volna teljesíteni, ha nem a tag, ha nem a kórház lép fel az igénynyel. Szembetűnik e felfogásnak a fogalmi lehetetlensége, mert hiszen a kórház állítólagos jogát nem létező jognak megszerzésére alapítja. De hát az emberi természetben rejlik, hogy az érdekhajtotta törekvések a jog köpenyébe burkolóznak, amíg lehet és ha csak célt érhetnek, nem bánják, ha a köpeny alól kibújik az önzés seprőlapátja. Hét esztendőn át tartott a huzavona a pénztárak és kórházak között, amíg végre a törvényhozás a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről új törvényt alkotott és az 1898: XXI. t.-cikket meghozta. A legnagyobb elismerés illeti e törvényt ama jó szándékért, sőt mondhatni elvi tisztaságért, amelylyel a kérdés rendezésére, a pénztárak és a kórházak jogviszonyának szabatos megállapítására törekedett. Ezt a 4. §-ban cselekedte, amely a pénztárnak megtérítési kötelességét 20 hét tartamáig állapítja meg, feltéve, hogy a kórházi ápoláshoz beleegyezését adta; »amennyiben a pénztár a kórházban való gyógyításba utólag sem egyezik be, a kórházi és gyógykezelési költségeket legfölebb 30 nap tartamáig a pénztár köteles megtéríteni. A pénztári tagoknak sürgős szükség esetén, a pénztár előzetes engedélye nélkül, kórházba való kivételes felvételénél követendő eljárást a kibocsátandó rendeletek szabályozzák«. Nem kell más, csak e §-nak végigolvasása, hogy meggyőződjünk arról, hogy a pénztárnak a tag kórházi ápolási költségéért való felelőssége nem feltétlen és csak akkor áll fenn, ha a tag a kórházba a pénztár engedélyével vagy pedig kivételesen engedélye nélkül ugyan, de sürgős szükség esetén lett felvéve. Ezt világosan kifejezi a törvényjavaslat indokolása is, amely szerint «a 4. §-nak az a határozott rendelkezése, hogy a betegsegélyzőpénztár kórházi és gyógyintézeti ápolási költségeket csupán az esetben fizet, ha beteg tagjának kórházi ápolásához beleegyezését adta. A pénztár tagja a pénztár terhére, ennek előzetes engedélye nélkül, csak kivételesen, sürgős szükség esetén lesz kórházi ápolásba felvehető.« Ha összehasonlítjuk az 1898: XXI. t.-c-nek ezt a rendelkezését az 1891: XIV. t.-c. rendelkezésével, láthatjuk, hogy az előbbi törvény a szóban lévő kérdésben nem tett mást, mint hogy levonta a betegség esetére való biztosítási törvénynek rendelkezéséből a teljesen okszerű és igazságos következtetést, amely szerint a pénztár saját elhatározásából adván a tagnak kórházi ápolást, ennek értékéért csak akkor felel a kórháznak, ha ez az ápolást a pénztár megbízásából és a pénztár helyett, vagy pedig sürgős szükség esetén bár a pénztár megbízása nélkül, de a pénztár helyett szolgáltatja ki. Ez a két törvény teljesen egybevágó rendelkezéseiben gyökerező jogállapot, amelynek felfogásunk értelmében való megállapítását a két törvénynek a kivételes esetre vonatkozó azonos rendelkezése még inkább megerősíti; e kivételes intézkedés szerint ugyanis a sürgős szükség esetében a pénztár utalványa nélkül teljesített ápolás költségeire nézve a }) A pénztár ugyancsak — bizonyos korlátok között — saját elhatározása szerint nyújthat kórházi ápolást az osztrák betegsegélyezési törvény 8. §-a, a luxemburgi betegsegélyezési törvény 15. §-a, a német betegsegélyezési törvény 7. §-a, a svájci szövetségi törvény 62. §-a szerint.