Munkásügyi szemle, 1910 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1910 / 3. szám - A kórházak és a munkásbiztosító pénztár kölcsönös jogviszonya az 1907. évi XIX. t.-c. hatályba lépése előtt

S6 Munkásügyi Szemle intézmény, amely ezekre ugyan kötelezettséget ró, azonban azok részére, akiknek kedvezni kivan, jogilag érvényesíthető igényt alig biztosít. Ha a pénztár és a kórházak jogviszonyát kívánjuk szabatosan megállapítani, ezt csak akként tehetjük, ha a kórházak szolgáltatásában, az általuk nyújtott gyógykezelésben és ápolásban, elkülönítjük egymástól a látszólag azonos, de lényegileg különböző két elemet: a betegségi biztosítás alapján és a szegénysegélyezés alapján teljesített szolgáltatásokat. Amidőn ezt tesszük, abból kell kiindulnunk, hogy a kórház a betegség esetére való biztosítás alapján, illetőleg ennek terhére csak pénztári szolgáltatást teljesíthet. Semmi egyebet, sem többet, sem kevesebbet nem szolgáltathat tehát, mint azt, hogy a biztosítási Szervezet által, elvileg házi gyógykezelés és ápolás módjában biztosított segélyt, a biztosítási szervezet megbízásából kórházi gyógykezelés és ápolás alakjában kiszolgáltatja, és pedig csak ugyanazoknak a jogosultaknak és ugyanolyan mérvben, mint ahogy erre maga a pénztár ugyanazokkal a jogosultakkal szemben kötelezve van. Ellenben a szegényeknek betegség esetén való segélyezését a község és ennek tehermentesítése céljából némely irányban a törvényhatóság, majd az állam látja el, a »szegény« fogalmának közelebbi meghatározása nélkül is mindig azt feltételezve, hogy közápolásra szoruló szegénynek soha sem tekinthető az, akiről magánjogi szabály alapján hozzátartozója, munkaadója vagy végül az illetőnek tagsági igénye alapján a pénztár gondoskodik. A mi jogfejlődésünk szerint: mi a kórház jogi helyzete e kétágú viszonylatban, ezt kívánjuk megvilágítani e sorainkban. Mint tudjuk, a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről nálunk első izben az 1875:111. t.-c. gondoskodott. Ez a törvény 7. §-ában szintén kimondta azt az ismételten felállított elvet, amely szerint minden község, saját kebelében, az ott illetékes vagyontalan betegek gyógyításáról és a gyógyíthatlanok ápolásáról gondoskodni tartozik, ha az ápolásra az 1. §. szerint kötelezettek nem léteznek. A betegsegélyezésnek, mint a szegényügy egyik ágának, községi teherként való jellegét tehát ez a törvény is fentartotta, és éppen a nyilvános betegápolás költségeinek fedezése tekintetében ez a törvény nálunk első izben lépett a szegényügyi ellátás előbb említett elvi alapjára, amidőn az 1., 2. és 4. §-aiban az ápoltak vagyontalansága esetén elsősorban a rokoni és munkaadói kötelék alapján, bizonyos közelebbi rokonokat, illetőleg a cselédtartót és a munkaadót, a rokonok vagyontalansága esetén, valamint az előbb megjelölt más felelős személyek hiánya esetében pedig a törvényhatóságot és bizonyos kivételes esetekben az államkincstárt tette felelőssé az ápolási költségekért. Mind ez a szegényügy keretébe tartozik, mert hiszen csak a szegénysegélyezésnek helyes mértékre szorítását, illetéktelen közsegély kizárását célozta az a rendelkezés, hogy a kórházi ápolási közsegély csak akkor kezdődjék, ha a vagyontalan ápolt helyett magánjogilag felelős (rokon, munkaadó) személy nem fedezheti vagy nem fedezi — mert erre nem képes vagy egyáltalán nem létezik — a felmerült kórházi ápolási költséget. Másrészt a segélynek jellegén nem változtat az a körülmény, hogy egyes, különösebb terheinek viselése az erre gyönge községek vállairól a törvényhatóságok és az állam erősebb vállaira lett áthárítva. Bizonyos az, hogy munkásbiztosítás akkor még nem volt, a biztosítási szervezet felelőssége még rendezést nem igényelt és ilyenben nem is részesült. Tizenhat évvel később alkotta meg a törvényhozás az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetére való biztosításáról szóló 1891: XIV. t.-cikket és hatályba lépésének mondhatni első percétől kezdve felütötte fejét az a fogalomzavar, amelytől az ügy mind mai napig szabadulni nem tudott. Az 1891: XIV. t.-c. 12. §-ában ugyanis kimondotta, hogy a pénztár a rendes segélyezés helyett bizonyos feltételekkel kórházi teljes ellátást nyújthat. Nem kötelessége, de joga ez a pénztárnak, közvetlenül maga, közvetve a tag javára; kitűnik ez nemcsak a törvénynek a pénztár részére