Munkajog, 1934 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 2. szám - A túlórázás. 2. [r.]

II. ÉVFOLYAM. A KERESKEDELMI JOG MELLÉKLETE 2. SZÁM. MUNKAJOG JOGI ÉS GAZDASÁGPOLITIKAI SZEMLE A melléklet szerkesztéséért Dr. FORNHEIM ERNŐ felelős A Munkajogot a KERESKEDELMI JOG előfizetői díjmentesen kapják A mellékletet illető szerkesztőségi levelek Dr. FORNHEIM ERNŐ ügyvéd címére (Újpest, Árpád út 48) küldendők. Egy füzet bolti ára 60 fillér A túlórázás Irta: dr. Zombory Dezső Ung vármegye v. tiszti főügyésze, budapesti kir. törvényszéki bíró. II. A túlóra érvényesítése. A túlóra jogi fogalmának megállapítása a bírót eredményt kívánó munkájában még nem elégíti ki. További kutatásra van szüksége, ha az élet a túlórázás kérdését veti elébe, mert ítélkezésénél a túlóra ugyancsak szabályozatlan érvényesítése újabb problémákat vet fel. Ott. ahol a túlóra szerződésileg szabályozva van. a bíró ítélkezését a túlóra érvényesítését illetően is a megállapodás korlátai kötik, s számára az eldöntendő kérdésnél nagyobb kétségek csak akkor merülnek fel, ha a szerződések homályosak, hiányosak, vagy — ami felette gyakran megesik — ellentmondásokkal vannak megtűzdelve. Gyakori eset azonban az is. hogy a túlórát érvényesítő fél a megállapodás létrejöttét illetően kényszerre, tévedésre. megtévesztésre, szinlegességre, vagy arra hivatkozik, hogy a létrejött megállapodás a jóerkölcsökbe ütközik. Előfordulhat e hivatkozás egyike-másika a túlóra fizetését megtagadó munkaadó részéről is. A bírót e megállapodásos esetekben az ily hivatkozásoknál a munkajog terén is már eléggé kifejlődött bírói gyakorlat, s ha az nincs, ismét az általános magánjog idevágó jogszabályai segítik ki. Az általános elveken túl felmerülő — magában a megállapodásban nem szabályozott kérdésekben — azonban a bíró ugyanolyan kétségek elé kerül, mint a túlóra jogi fogalmának meghatározásánál, mert a túlóra érvényesítése terén még mindig nincs meg minden kérdést illetően az a kialakult bírói gyakorlat, mely az élet útvesztőjén a lelkiismeretes embert átsegítené. Hasonló a helyzet azokban az esetekben is, hol a túlóra rendeleti úton nyert szabályozást, mert, míg egyrészt a rendeletek ezidőszerint csak egyes iparágakra terjednek ki, másrészt szűkszavúságuk a túlórázás kérdésének csak egyes részleteit szabályozzák s így a túlóra érvényesítésének életmezején a bíró sok kérdéssel szemben ugyancsak feltöretlen utakkal áll szemben. Egyetlen kivétel e téren az 1923. évi XV. t.-c. 10. §-a, mely a sütőipari munka szabályozásáról szólóan összegszerűleg rendezi a túlórák díját, midőn kimondja, hogy az iparos a 6., 7. és 8. §-ok alapján a 4. §-ban megállapított időn túl —, vagy a 3. §-ban pihenő időül megállapított időben teljesített munkát a megállapított készpénzbeli munkabérnél legalább 50%-kal magasabban köteles díjazni. A magyar törvényhozásnak ez az egyetlen intézkedése az, mely a munkaidőt határozott időtartamhoz — 18 éven aluliaknál 8, 18 éven felülieknél 10 órához köti — s mely a túlórát kifejezetten elismeri, annak összegszerűségét megállapítja, de még e törvényből is hiányzik számos oly részlet, mely a túlóra érvényesítésének kérdésénél figyelmen kívül nem lett volna hagyható. A túlóra érvényesítésének részletkérdései a maga érdekeinek védelmében serényen buzgólkodó nyomdaiparban, a kőművesek, a kőfaragók, ácsok iparágában, a munkarendek alapján dolgozó gyáriparban és az őstermelők közül a bányászatban vannak ezidőszerint még szabályozva. Legutóbb rendeztetett e kérdés az építőiparban, a famunkások, valamint a mintakészítők iparában is. Legrégibb ezek közül a bányatörvény, melynek az 1854-ből való nyilt parancsbeli mivoltából eredő ósdiságán a bányahatóságok hathatósan törekszenek segíteni és a törvény 200. §-án alapuló szolgálati rendtartásba igyekeznek beleönteni a mai élet kívá-