Munkajog, 1934 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 4. szám - Az 1933-as év munkajogi gyakorlata. 2. [r.]

26 MUNKAJOG 4- szám hogy a szolgálati viszony fennállása alatt, felmondás bekövetkezése előtt, lehet-e megállapítás iránti pert indítani annak eldöntése végett, hogy az alkalmazottat minő felmondási Idő illeti meg, a Kúria az elmúlt évben az eddigi gyakorlatnak megfelelően, nemlegesen döntötte el P. II. 1032/1931 sz. ítéletében, amelyben kimondotta: „Helyesen döntött a fellebbezési bíróság akként, hogy a megállapítási pernek a Pp. 130. §-ában meghatározott feltételei hiányoznak. Ugyanis a felmondás összes vonatkozásaira nézve a szolgálati viszony megszűnésekor fennálló helyzet az irányadó. Az a kérdés tehát, hogy az alkalmazottat minő felmondási idő és minő egyéb illetmények illetik meg, a felmondás időpontjában döntendő el. A szolgálati viszonyt azonban még egyik fél sem mondta fel; ezért nincs törvényes alapja annak a kérelemnek, hogy már most állapíttassák meg. hogy a felperest minő felmondási idő illeti." Egyetlenegy tisztviselői munkakör minősítése tekintetében sincs annyira ellentétes, sőt kaotikus gyakorlat, mint a levelezőénél. Egyes bírói fórumok elfelejtkeznek arról, hogy a levelező működésében a fogalmazási készségen, képességen van a hangsúly, tehát hogy a levelező fontosabb teendőkkel felruházott alkalmazottnak akkor tekintendő, ha nem sablonos kereskedelmi leveleket teljes önállósággal fogalmaz meg. (Hány foglalkozás, sőt hivatás épül fel a fogalmazási készségen!) Az, hogy adatok, „vezérszavak" után fogalmaz, nem lényeges, mert mindenki adatok alapján dolgozik, még a művész fantáziája is asszociációkból rakódik össze. Vannak fórumok, amelyek még akkor sem mondják ki a levelezőt fontosabb hatáskörű alkalmazottnak, ha az az európai nyugati nyelvek valamennyién, minden ellenőrzés nélkül fogalmazza a bemondott „vezérszavak" alapján a leveleket (mintha ez nem lenne legalább is olyan fontos és felelősségteljes tevékenység, mint a könyvelőé), hanem egyenesen a kereskedelmi ügyletek megkötésében vagy lebonyolításában való részvételt követelik tőle meg. (Budapesti Törvényszék 27-es tanácsa.) Sőt van olyan fórum is, amelyik szerint az szükséges, hogy a levelező a leveleket alá is írja (!). Ezt az utóbbi abszurd álláspontot dönti meg a budapesti Törvényszék 38-as tanácsának következő ítélete: „Felperes az alperesnél fontosabb teendőkkel megbízott alkalmazottnak volt tekintendő és ezzel szemben nem vehető figyelembe alperesnek az a fellebbezési panasza, mely szerint felperes önálló munkakörrel bíró alkalmazottnak nem volna tekinthető, mert a levelek aláírását nem ő végezte, hanem a szövetkezeti igazgatók egyike, vagy másika. Alperes ugyanis szövetkezet lévén, a levelek aláírására és cégjegyzésére csak azok voltak jogosultak, akiket az alapszabályok ily hatáskörrel felruháztak." (38 Pf. 3745/1933.) A teljesség kedvéért (bár nem a tavalyi, hanem már az idei évben hozatott) ennél a témakörnél említjük meg a budapesti Törvényszék 15-ös tanácsának 3182/1934. sz. ítéletét, amely szerint: „Nagy intellektualitást feltételező tevékenység — tudományos előképzettség nélkül is — megállapítja a fontosabb munkakört" és a budapesti Táblának hasonló elvi meggondolásokon nyugvó P. VI. 11.953/1930. sz. ítéletét. Az eddigi gyakorlatnak megfelelően (1. különösen a P. H. T. 773. E. H.-t) kimondotta a Kúria, hogy: „Ha a felperes üzletvezetőként volt is bejelentve, a szolgálatadó és alkalmazott között fennálló jogviszony elbírálásánál nem az alkalmazott címe vagy elnevezése az irányadó, hanem az a jog és cselekvési kör, amelyet betölt. (P. II. 3166/1933.) Rendkívül változatosak a végkielégítés kérdésével összefüggő problémák tárgyában hozott bírói határozatok. A nyugdíj és a végkielégítés egymáshoz való viszonyát (olyan esetekre vonatkozóan, amikor az alkalmazottnak nem teljes szolgálati idejét veszik alapul a nyugdíj összegének megállapításánál) igen tanulságosan fejti ki dr. Gallia Béla kúriai bíró a „Jogállam" című folyóirat 1934. évi szeptember-októberri számában. Az érdeklődő figyelmét felhívjuk ennek a mély jogászi gondolkodással és éles logikával megírt tanulmánynak az elolvasására. Kimondotta a Kúria (P. II. 5196/1932), hogy az alkalmazottnak kifizetett végkielégítés, annak halála után az özvegyi nyugdíjba beszámítható. A K. II. 1737/1933. sz. határozat szerint: „A végkielégítés intézményének az 1910/ 1920. M. E. számú rendelet 9—13. §-aiban való szabályozása mellett nincs elzárva a lehetősége annak, hogy a felek a végkielégítés feltételeit, mértékét és esedékességét a rendelet 23. §-ának korlátai közt — tehát nem az alkalmazott hátrányára — más módon állapítsák meg. Ennélfogva a felek szabad megegyezése esetén a végkielégítés öszszege a rendelet 9. §-ában meghatározott mértéket meghaladja, következéskép az alperes kötelemszegése esetére az általa felperesnek fizetendő végkielégítés összegét a felek a felperes évi fizetésének háromszorosában érvényesen szabhatták meg." A budapesti Törvényszék 38-as tanácsának 8725/1933. sz. ítélete szerint: „A végkielégítéshez való igényt az 1910/1920. M. E. sz. rend. 12. §-a kifejezetten a kiskorú gyermekekre szorítja. Ebből az igényből ki vannak zárva az elhunyt alkalmazottnak olyan leszármazói, akik vagyontalanok és eltartásra szorultak ugyan, de nagykorúak." Állandósultnak tekinthető az a gyakorlat,