Munkajog, 1934 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1934 / 2. szám - A túlórázás. 2. [r.]

12 MUNKAJOG 2. szám mazottnak a rendes tevékenysége keretében nyújtott fizetésen kívül juttatott ellenszolgáltatás sem. így a renumeráció, a karácsonyi segély, a különböző fizetési pétiékok, a mérlegpénz, a haszonrészesedés, a természetbeni szolgáltatás stb. Idevonatkozóan a kir. Kúria elvként a következőket mondotta ki: „A túlórákért kért díjazást a fellebbezési bíróság anyagi jogszabály sértése nélkül mellőzte, mert a remuneráció felperes szorgalmától és teljesítményétől függően járván, ez utóbbi felperes összes tevékenységének és teljesítményének, tehát a netáni túlórákban kifejtett tevékenységének díjazására is szolgál." (P. II. 5942/1927.) Ez álláspont, szerény nézetem szerint, ellentétben lévén a túlóra jogi fogalmával, ily ridegen tehát le nem szögezhető. Valószínű így, hogy oly esetre vonatkozik, hol az elv az összes körülmények mérlegelésének eredményeként született meg. Vannak a túlmunka esetén oly életkörülmények, hol a remuneráció és fogalomtársai — különösebben a mérlegpénz — a túlmunka honorálására szolgál, de ez már a kikötésszerű túlórák fogalma körébe tartozik, minélfogva a fenti elv kikötés híjján általánosságban jogszabályként el nem fogadható. Az állandó bírói gyakorlat szerint a ,,több évben rendszeresen adott remunerációnak kifejezett kikötés hiányában is illetmény jellege van". (777. számú elvi jelentőségű határozat.) E jogelv következtében nyilvánvaló, hogy az ily illetmények a fizetés minden jellegét és következményeit magára öltik. Ha viszont ez következik be, akkor az e címeken nyújtott ellenérték nyilvánvalóan az igénybevett rendes munkaerő kiegyenlítését képezi s legfeljebb a rendes munkamenet adta többletmunka megfizetésére szolgál, de nem szolgálhat a túlóra jogi fogalmaként bekövetkezett oly tevékenység ellensúlyozására, melyet az alkalmazott a rendszeres illetményein felül nyújtott munka erejével hoz érdembe, mert így a fizetési jelleget öltött s az üzlet évenkénti rendszeres vitelével járó tevékenység ellenértékeként jelentkező honorárium fogalma és a rendes és rendszeres munkameneten kívül eső túlóra fogalmából eredő díj nyilvánvalóan összeütközésbe kerül. A túlóra fogalmának következményeként jelentkező gazdasági ellenérték érvényesítésének egyik felette fontos kérdése a továbbiakban az, hogy mely időpontban válik a túlóradíj esedékessé. Elsősorban nyilvánvalóan a többletmunka elvégzése után azonnal. Ez időponton természetesen változást eszközöl az, ha a munkahelyen ezirányban bizonyos állandónak vehető szokás fejlődik ki, mely a többlet ellenértékét a havi, vagy heti, esetleg más időszakokban eszközlendő illetmény folyósításának időpontjához fűzi. Ez időpont azonban már bizonyos kikötés jellegével bírván, a kikötés nélküli túlóradíj esedékességét a rögtöni folyósítás időpontjára kell más megállapodás híjján utalni. Nehezebbé teszi a kérdést az a körülmény, hogy a munkaadó, ki a többletmunka jogszabályszerű ellenértékét rezsije számára megkívánja takarítani s a többletmunkát nyújtó alkalmazott, ki a mai gazdasági viszonyok között meglévő állását joggal félti, egyaránt nem tartják sietős dolognak a túlóradíjak kiegyenlítésének időpontját a szolgálat tartama alatt felszínre hozni. Így az életben túlnyomó számban az az eset kerül a bíró elé, hol az alkalmazott túlóradíját csak akkor követeli, amikor szolgálati viszonya már megszűnt. . Ez a kérdés már nagy gondot ad a bíró számára, ami abból is látszik, hogy a bírói gyakorlat ezirányban felette ingadozó. „Nem vesztették el felperesek — mondja a budapesti kir. Ítélőtábla P. XXI. 13.945/1932/ 11. számú feloldó végzésében — a túlórák díjazására vonatkozó igényüket egyedül abból az okból sem, hogy mintegy másfél évig dolgoztak az alperesnél anélkül, hogy a túlórák díjazását követelték volna, mert a mai gazdasági pangás idején és a közismert munkanélküliség mellett az aránylag nem is túlhosszú szolgálati idejükre való tekintettel is nem tekinthetők e miatt olyanoknak, mint akik ezen hallgatólagos fényükkel maguk is belenyugodtak volna abba, hogy a rendes munkaidőn felüli munkájukért járó díjazásról lemondtak volna." Hasonló álláspont jut kifejezésre a budapesti kir. törvényszék 27. Pf. 14.226/1933/17. számú végítéletében, mely a fentiekhez még azt is hozzáfűzi, hogy nem vész el e jogosultság azért sem, mert „ha a felperes az alperes álláspontjával szemben követelését szolgálati ideje alatt érvényesíteni kívánta volna, úgy ennek nyilvánvalóan az elbocsátás lett volna a következménye." Kimondja e végítélet a továbbiakban azt is, hogy nem veszett el a kerereseti követelés jogalapja „annak következtében sem, hogy felperes az 1931. évi december hó végével létszámcsökkentés okából történt elbocsátásakor egyéb járandóságai folyósításánál jogát a túlóradíjak hiányában fenn nem tartotta, mert a túlmunka iránti jogos igény ezidőszerint elévülés alá csak a rendes magánjogi értelemben esik, s mert felperes szolgálati viszonyának megszűnte után két hónapon belül alperest az a (14) 2. alatti levélben díjainak folyósítására felszólította, 4 hónapon belül keresetét beadta, s így eleget tett a bírói gyakorlatban a munkajog szerint is alkalmazott ama jogszabálynak, mely a jóhiszeműség elve alapján a feleket arra kötelezi, hogy a szolgálati viszony megszűnte után egymást igényeik tekinteté-