Munkajog, 1933 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1933 / 3. szám - Az 1932. év munkajogi gyakorlata

8 MUNKAJOG 3. szám (II. 1488/1931.) E tekintetben egy okleveles gazdatiszt perében a Kúriának csak fel kellett hívnia az 1900 évi XVII. t.-c. 8. §-át, amely törvényünk precízen szabályozza a kérdést: „Ha szerződés nem állapítja meg a javadalmazás összegét, a helyi, vagy ennek hiányában az országos szokás az iránvadó." Utalás a P. II. 1876/1931 sz. ítéletben. A beszámításnak a magyar munkajogban kissé elhanyagolt problémájával foglalkozik a Kúria P. II. 2225/1932 sz. ítélete: „Az a körülmény, hogy a szolgálati járandóság az alkalmazott és a hozzátartozói megélhetésére szolgál, még az ellenkövetelés beszámítását, feltétlenül és korlátozás nélkül nem zárja ki, mert a szolgálati járandóság egy része is az 1908:XLI. t.-c. 11. §-a értelmében végrehajtás alá vonható és ekként a követelésnek végrehajtás alá vonható részével szemben beszámításnak feltétlenül helye van, az általános magánjog szabálya szerint pedig végrehajtás alá nem vonható követelésbe be lehet számítani az olyan ellenkövetelést, amely ugyanabból a jogalapból ered; és a munkabérköveteléssel szemben, mégha a munkabér a munkavállalónak vagy vele szemben törvénynél fogva eltartásra jogosult hozzátartozóinak életfenntartására szükséges is, van helye a beszámításnak, ha az ellenkövetelés oly kár megtérítésére irányul, amelyet a munkavállaló a szolgálati szerződésből folyó kötelezettségei megsértésével a munkaadónak okozott." Ezúttal csak azt említjük meg, hogy a „szolgálati szerződésből folyó kötelezettségei megsértésével" való meghatározás elől hiányzik a „szándékosan vagy vétkes gondatlansággal" való kitétel. Legyen szabad itt utalnunk a fent ismertetett P. II. 5746/1931 számú ítéletre. (Illetmény ki nem adása miatti kilépés.) Az idei évben meghozott egyik ítéletében már a fenti kitételekkel egészítette ki a kir. Kúria a beszámítás kérdésében hozott döntését. Az előleg levonásának módja tekintetében kimondotta a budapesti Tábla VI. (Szőke) tanácsa, hogy: „A munkaadó nem jogosult az alkalmazott megélhetésének veszélyeztetése mellett az előleg levonását úgy eszközölni, hogy az alkalmazottnak a megélhetésre okvetlen szükséges legkisebb összeg sem maradjon meg, hanem amennyiben lehetséges, az előleget a felmondási időre eső és havonként esedékes fizetésre aránylagosan kell elosztani és így levonásba venni." (Bp. T. VI. 3342/1932.) A szabadságidő megvonásának kártalanítását illetően a régi gyakorlatot ismételte meg a hpesti Tábla VI. (Lőw) tanácsa a következő ítéletében: ,,A szabadságidő megvonása címén csak akkor támasztható megtérítési igény, ha kifejezett megállapodás van a felek között arra, hogy az alkalmazottat, a szabadságidő megvonása ellenében meghatározott pénzbeli ellenérték illeti meg." (VI. 3272/1932.) A magyar bírói gyakorlatnak ezen állásfoglalása páratlanul áll Közép- és NyugatEurópa munkaügyi jogrendszerében. És nemcsak a Papp-Dezső-féle törvénytervezettel áll éles ellentétben, de a kötelmi jog általános tanaival is. Megjegyezzük, hogy ezek a döntések a szerződésileg kikötött szabadságidő megvonásának esetére is vonatkoznak. (L. e tekintetben cikkíró cikkét a „Kereskedelmi Jog" 1927. szeptemberi számában.) A felmondási részt illetően a tavalyi gyakorlatban kevés új döntést találunk. Tudvalevően a bírói gyakorlat az 1910/1920 M. E. sz. rendelet 2. §-ának azon kógens rendelkezésével szemben, hogy a felmondás csak írásban történhetik „azt a rendeletrontó szokást fejlesztette ki, hogy a szóbeli felmondás Is érvényes akkor, ha azt az alkalmazott elfogadja." A bpesti Törvényszék 15. (Bauer) tanácsának döntése szerint az „elfogadás" nlatt kifejezett elfogadást kell érteni. (15. Pf. 13119/1932.) A felmondási idő nagysága tekintetében hozott elvi jelentőségű ítéletről már beszéltünk akkor, amikor az ipari tisztviselő és munkás közötti különbséget tárgyaltuk. Itt csak a kávéházi üzletvezető felmondási idejéről teszünk említést, akinek 3 hónapot állapított meg a Kúria. (P. II. 3339/1930 kimondván, hogy az 1910/1920 M. E. rendelet alkalmazhatására alapot nem talál. A végkilégítés tekintetében két ítéletében is kimondotta a Kúria, hogy a tisztviselőnek előzetes iparossegédi, vagy munkási idejét is be kell számítani a szolgálati időbe a végkielégítés szempontjából. A szabadságolás — a Kúria P. II. 3373/1931 sz. ítélete szerint nem a szolgálati viszonynak megszüntetését, hanem annak a fenntartása mellett, az alkalmazottnak a szolgálat teljesítése alól időlegesen való felmentését illeti. A döntésnek az alkamazotti igények különböző relációi szempontjából is van gyakorlati jelentősége. A szolgálati viszony azonnali hatályú megszüntetése tekintetében blankettaszerűen történik utalás a P. H. Tárában felvett 786 sz. döntésre, amelynek értelmében a megszüntetésnek nyomban az ok felmerülése és illetve tudomásra jutása után kell történnie, tüzetes indokolási kötelezettség mellett. Kimondotta a Kúria, hogy: „A szolgálati viszony természete, valamint a jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése körül megkívánt jóhiszeműség és tisztesség megköveteli, hogy a munkavállaló ne tartsa a munkaadót indokolatlanul túlhosszú időn át bizonytalanságban arra vonatkozólag, hogy ÍIZ elbocsátás és a szolgálati viszonynak ezzel járó megszűnése jogos voltát elismeri-e, vagy