Miskolci jogászélet, 1944 (20. évfolyam 1-4. szám)

1944 / 1. szám - Fiduciárius ügyletek. 1. [r.]

alapílva, akkor került sor a kötelmet biztosító másik jogügyletre, amellyel az adós a biztosítékul szolgáló tárgyakat — az adott esetben két rabszolgáját — odamancipálta a hitelezőnek. A mancipatio keretében természetesen helyet foglalt az a kikötés, hogy a hitelező az adós teljesítése esetében köteles a mancipatio tárgyát az adós, illetőleg örökösei részére visszamancipálni. Abban az esetben, ha az adós lejáratkor nem egyenlítette ki tartozását, a záloghitelező a dolgot eladhatta és magát a vételárból kielégíthette, avagy pedig — ugyancsak kielégítésül — a dolgot magának meg!arthat'a. Egyesek azt tartják, hogy amennyiben a zálogtárgy vételára a hitelező követelését meghaladta, a különbözetként mutatkozó összeget köteles volt visszaadni az adósnak3), továbbá, hogy a záloghitelező a dolgot csak akkor 'tarthatta meg magának, ha azt külön kikötötték (lex commissoria). Ez azonban valószínűleg már csak a későbbi jogfejlődés eredménye volt. A régi jogban eredetileg úgy lehetett a dolog, hogy a záloghitelező, ha lejáratkor nem 'történt meg a fizetés az adós részéről, az addigi fiduciárius tulajdon helyébe végleges tulajdont szerzett4). Későbbi fejlődés folytán jött szokásba az, hogy a záloghitelező precariumba, vagy esetleg bérbe adta a zálogtárgyat az adósnak, ami által nem zárta el őt a dolog használatától. Ezzel a fiducia közelebb jött a zálogjog fejlettebb alakjához, a jelzálogjoghoz5). A fiducia — tekintve, hogy a záloghitelező a civiljog szerint tulajdonosa lett a zálogtárgynak — tulajdonképen nem volt igazi zálogjog, hanem csupán a zálogjogot pótló intézmény. Igen nagy hibája volt, hogy az adóst, aki a hitelezőnek odamancipált dolga felett a rendelkezési jogot elvesztette, túlságosan kiszolgáltatta a hitelezőnek. Emellett — minthogy az ünnepélyes ügyleti formák csak római polgárok vagy legalább is latin-jogúak számára állottak nyitva, a zálogfiducia is csak polgárok vagy latinok között volt lehetséges. Mindezek következtében a zálognak ez a formája lassanként kiment a használatból s helyét a „pignus", illetőleg még később a „hypotheca" foglalta el. Justinianus Digestá-jában a fiducia zálogjogi vonatkozásban már egyáltalán nem szerepel. Mindössze néhány hely van, amelyeknél feltehető, hogy az eredeti szövegből a kompilátorok küszöbölték ki a „fiducia" szót, „pignus"-t illesztvén annak a helyére6). A fiducia másik faja, amelyet Gaius „fiducia cum amico" név alatt említ, minden valószínűség szerint későbbi eredetű, mint a zálogfiducia. Amint Heck kimutatni törekedett, eredetileg ez is zálog volt, 3) Erre utalás van a pompeji táblácskákban is. „Si quo minoris ea mancipia q. d. a. venierint, deducto pretio in sortig vicém debebuntur mihi heredive meo quae reJiqua erunt." (Girard: id. m. 826. 1.) *) V. ö. Geib: Aotio fiduciae und Eealvertrag, (Ztschr. Sav. St. Bd. 8. 1887.) 135. l.j Xarlowa: E. Eg. 572—573. L; Heck: i. m. 99—100. t 5) V. ö. Sohm: Insf). 397. L; Deraburg: Pand. I. k. 482. L e) L. Heck: i. m. 87. a köv. 1. _ Az általa felhozott két forráshely a D 13. 7. 34. a D. 13. 7. 39.