Miskolci jogászélet, 1944 (20. évfolyam 1-4. szám)

1944 / 1. szám - Fiduciárius ügyletek. 1. [r.]

Ismeretes, hogy az ősi civiljog mindössze két jogügyleti formát ismert: a „mancipatio"-t s az „in iure cessio"-t. Eredetileg mind a kettő tulaj donátruházó ügylet volt, később azonban — Róma gazdasági életének fejlődésével, amikor az adásvétellel kapcsolatos tulaj donátruházás a forgalmi élet szükségleteit többé nem elégítette ki — fehasználták azokat a tulajdonátruházáson felül más egyéb joghatások elérésére is. Ennek az utóbbi célnak a szolgálatában fejlesztette ki a civiljog szabályainak az életviszonyok változásával lépést <tartó, kiterjesztő értelmezése: az interpretáció a „fiducia causa mancipatio"-t és „in iure cessio"-t. A XH-táblás törvény nem említi a fiduciát, ami annak a jele, hogy a törvény megalkotása idejében még nem volt ismeretes. Mégis nem valószínű, hogy sokkal későbbben fejlődött volna ki, mert a római nép — a gazdasági élet, a forgalom fejlődése következtében — nem nélkülözhetett hosszú időn, évszázadokon át olyan fontos jogintézményt, mint pl. a zálogjog1), amely — mint látni fogjuk — a fiducia révén alakult ki, honosodott meg. Gaius az ő Institutióiban a fiduciának két faját említi: az egyik a „cum creditore pignoris iure", a másik a „cum amico". Az Institutiók vonatkozó szövege a következőképen hangzik: „ . . . fiducia contrahitur aut cum creditore pignoris jure, aut cum amico, quo tutius nostrae res apud eum sint . . ." (Gai Inst. 2. 60.) A fiducia cum creditore a zálogjog, a fiducia cum amico pedig különböző kötelmi jogviszonyok létrehozása végeit nyert alkalmazást. 0 A zálogjog megalapítása az antik jog szabályai szerint a következőképpen történt. Az adós a zálogtárgy tulajdonát átruházta a záloghitelezőre azzal, hogy az utóbbi tartozik visszaadni a dolgot, ha követelése kielégítést nyert. A tulaj donátruházás vagy mancipatio, vagy — különösen ha a zálogtárgyul szánt dolgok res nec mancipi, azaz mancipatio útján való átruházásra alkalmatlanok voltak — in iure cessio útján történt. Ha a mancipatio-t alkalmazták, akkor a záloghitelező tulajdonképen megvásárolta a zálogtárgyat egy sestertius-ért a zálogbaadótól, de a mancipatio szóbeli formulájában utalt arra, hogy az átruházás csak „fiai fiduciae causa" történt, azaz elismerte, hogy a dolgot az adósság kifizetése után köteles visszamancipálni. Ha viszont az in iure cessio-t alkalmazták, akkor a lefolytatott színleges perben az adós nem kontravindikált azért, mert a közte és a záloghitelező között fennálló bizalmi viszony alapján ez az utóbbi kötelezettséget vállalt arra, hogy az adósság megszűnése után hasonlóképen in iure cedálni fogja a dolgot az adósnak. Azt, hogy a fiduciárius ügylet mancipatio útján miként jött létre, szemléltető módon mutatják be a pompejii táblácskák2). Ezekből kitűnik, hogy az adós és a hitelező mindenekelőtt a kötelemalapító stipulatiót bonyolították le. Mikor így az adós kötelezettsége meg let! V. ö. Oertmann: Die fiducia. 60. 1.; Earlowa: Röm. Re^tsgeachichte. 572. 1. 2) "A táblácskákat 1887-ben találtak Pombejiben. L. Girard: Textea de droit romáin. ¥K»—«üö. J. S