Miskolci jogászélet, 1943 (19. évfolyam 1-10. szám)

1943 / 4. szám - A pártfogó ügyvéd költségigényének jogi természete

tói, amely biztos alapul szolgálhatna ilyen messzemenő következtetések levonására, mert az idevágó jogszabály meghozatalánál egyenesen nem ezek voltak az intenciók. Ha tehát az ezzel a kérdéssel vonatkozásban álló „legisratio"-t vizsgáljuk, akkor azt a felismerhető szándékot látjuk megnyilvánulni, hogy a pártfogó ügyvéd költségét, mint vitán felül álló perköltséget annak sajátos jogi természetének figyelembevételévei a perköftségröi jogelméletileg alkotott tudományos rendszerezés keretébe kívánták súrlódásmentesen beágyazni oly módon, hogy a meglévő jogintézményhez a rendszer stabilitása érdekében is, mint alapvető módszertani elvhez a lehetőségig ragaszkodjanak. A megbízott ügyvédnek nem a saját követelése az ellenfél terhére megítélt és részére járó perköltség, ellenben joga van neki, hogy erre a saját maga részére és nevében kérjen végrehajtást,17) éspedig azért, mert a megbízott ügyvédnek az őt megillető perköltségekre mindenki mást megelőző törvényes zálogjoga van; amelynek azután végső folyamánya, hogy a zálogjogos hitelező a zálogjoggal biztosított követelést maga is behajthatja és abból kielégítést szerezhet. A pártfogó ügyvédnek, annak sajátos helyzetéből kifolyólag, a törvény ennél a törvényes zálogjognál is többet akart biztosítani, illetve biztosabbat nyújtani; — természetesen azonban úgy, hogy ennek kapcsán a perköltségekre vonatkozó alapvető elvek törést ne szenvedjenek. Ennek pedig egyetlen áthidaló lehetősége az volt, hogy a pártfogó ügyvédnek megengedte a marasztalt ellenféltől az ellenfélre mért és a helyzethez szükséges kifogáskorlátozás mellett a költségek közvetlen behajthatását. Ez a törvényes intézkedés pedig a költségkövetelést származékos úton a pártfogó ügyvéd sajátjává tette, éspedig ennél a legkézenfekvőbb és legtermészetesebb megoldásnál az engedményezés jogintézményének ismérvei a legnagyobb mértékben megnyilatkoznak. — Mertha nem ilyen származékos úton, hanem eredeti követelésként minősítették volna ezeket a költségeket a pártfogó ügyvéd sajátjának, akkor egyáltalában nem lett volna szükséges a továbbiakban a kifogáskorlátozás kimondására, amely a törvénybe legelsősorban is a szegény fél személyére és speciális helyzetére tekintettel a pártfogó ügyvéd érdekeinek a védelmére vétetett fel, annak a szegény félnek a személyére tekintettel, akitől a költségkövetelések származnak s akinek tehát a költséghez nem hogy semmi köze sincs, hanem egyenesen égyedül csak az ő személyén keresztül válhatik a költség a pártfogó ügyvéd sajátjává, mert ha a perköltséget a pártfogó ügyvéd eredeti követelésének tekintenénk, minthogy azt a vitatott álláspont teszi, akkor ebben az esetben a kifogáskorlátozás kimondása jelentőségét veszítené, amennyiben a szegény fél személyében megszűntnek tekinthető az a veszély, amely a kifogáskorlátozást indokolttá tette, minthogy ez már a szegény féllel, akinek az álláspont szerint ehhez az eredeti követeléshez semmi köze s így az egész konstrukcióból kiesettnek tekintendő, vonatkozásba nem hozható. — Vagyis, ha a költségek a pártfogó ügyvédnek eredeti, saját követeléseként jelentkeznek. 17) L, 38. sz. J. D.-t. 55