Miskolci jogászélet, 1943 (19. évfolyam 1-10. szám)

1943 / 4. szám - A pártfogó ügyvéd költségigényének jogi természete

gyakorlati jogász szemléletéhez kétségkívül közelebbfekvő és valóban egyszerűbbnek látszó álláspontot teszi magáévá, amikor leszögezi, hogy „a pártfogó ügyvéd a perköltségekben marasztalt ellenféltől azon az alapon hajthatja be közvetlenül költségeit és díjait, hogy ez a követelés nem a szegény fél követelése, hanem a sajátja." — Szerinte a mi „elméleti állásfoglalásunknak alig védhető gyengéi vannak". Éspedig: „1. A szegényfélből kénytelen engedményezőt csinálni, pedig a költségkövetelés őt soha meg nem illette, így azt másra nem engedményezheti, illetve róla az a törvény erejénél fogva sem szállhat át másra. — 2. Tisztázni kellene* de nem tisztázható, hogy az engedmény ingyenes vagy visszterhes. Ha abból indulunk ki, hogy az ügyvéd kifejtett munkájáért kap ellenszolgáltatást, úgy visszterhesnek tekint hetnénk. De az ellenszolgáltatással nem tartozik, akinek részére a pártfogó ügyvéd tevékenykedett, hanem ennek ellenfele. Az engedményezőként tekinteni kívánt szegényfél semmiféle felelősséggel nem tartozik. Nem szavatol a követelés valódiságáért és behajthatóságáért. Ebben a vonatkozásban tehát ingyenes engedményről lehetne szó. Végeredményben sem ingyenes, sem visszterhes jelleg, nem mutatható ki világosan. — 3. Teljesen csődöt mond ez a nézet a kifogások érvényesülésének vizsgálatánál. Az engedménnyel jellegzetes az a helyzet, hogy az adós az engedményes követelése ellen az engedményről történt értesítést megelőző időből származó mindazokkal a kifogásokkal élhet, amelyek őt az engedményezővel szemben megilletik. Ezzel szemben az ellenfél (adós) a pártfogó ügyvéd költségkövetelésébe semmi más követelést sem számíthat be, csak azt a költségkövetelést, amely ugyanabban a perben nyert javára a szegény féllel szemben megállapítást." Ezek a fejtegetések természetesen nem helytállóak és az egész álláspont egy csapással a maga egészében alapvető vonatkozásában megcáfolható úgy, hogy a részletekben történő cáfolat már szükségtelenné válik, bár ennek az utóbbinak a keresztül vitele sem ütközik nehézségbe. Egyetlen egy kérdést kell feltennünk csupán, amely döntő jelentőségű. Ha a perköltségben marasztalt szegény fél ellenfelétől azon az alapon hajthatja be a pártfogó ügyvéd közvetlenül a költségét és díját, mert az — mint ahogy a részünkről tagadott álláspont állítja — a pártfogó ügyvéd sajátja, akkor miért nem mondja ki a törvény „expressis verbis", hogy ez a költség valóban a pártfogó ügyvéd sajátja? Mikor ez sokkal egyszerűbb lenne és ezzel a kérdés felelt minden vitát egyszersmindenkorra elvágna, ha ily értelmű világos, félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan szövegezést alkalmazna. Ezzel szemben a Pp. 121. §-a ezt nem teszi, hanem csak annyit mond, hogy a szegény fél részére kirendelt ügyvéd közvetlenül behajthatja megállapított kiadásait és díjait, azután pedig az idevágó kifogáskorlátozást írja körül. Ezekből pedig igazán nem lehet arra következtetni, hogy ezek a költségek a pártfogó ügyvéd sajátját képeznék. Sőt a törvény szövegezésénél egyenesen óvakodtak olyan kitétel alkalmazása54